Ugye június 18-tól visszatér a mozikba David Fincher cseppet jelentős remekműve, amiben péppé verik egymást a férfiak, meg még sokféle másik csibészséget csinálnak – szigorúan azért, hogy ne legyenek értékes tagjai az úgynevezett fogyasztói társadalomnak. Nos, a Pannonia Entertainment jóvoltából két kedves olvasó (plusz egy-egy kísérő) már jövő héten kedden, azaz június 9-én, 20:30-kor meggyőződhet róla a budapesti Corvin Moziban, hogy ez a klub még mindig nagyobbat üt, mint az RTL, vagy bármelyik másik. Viszont azért játszani is kéne a jegyekért, de ha nem baj, akkor nem valami egyszerű kis választ szeretnék az élményért cserébe, hanem személyes sztorikat arról, hogy kire milyen hatással volt anno a Harcosok klubja. Mert az biztos, hogy mindenkinek eszébe jut róla valami: személyes sztori, élmény, barátnő, akármi. Ha nem baj, akkor a dolog úgy nézne ki, hogy el kellene küldeni ezt a rövid kis írást a filmszeresz.blog@gmail.com címre, én jól elolvasom, összegyűjtöm az összeset, és ha hozzájárultok (ezt mindenképp írjátok majd meg a levélben), később a blogon is megmutatom őket az olvasóknak – és akkor ez lesz a Filmszerész harcosainak saját kis klubja.

 A két páros jegyet pedig az a két ember kapja, aki a leghamarabb elküldi a maga viszonyulását, akiket kisorsolok hétfőn!

Hajrá, bunyóra!

John Lennon levelét megírta, a megkeseredett popsztár csak nyugdíjasként olvassa, de ahhoz még épp időben, hogy kicsit felülvizsgálja addigi kokós-flitteres életét. Mozikban a Danny Collins, aranyos film, Al Pacino rég nem volt ennyire méltó ahhoz, hogy ő Al Pacino.

Laci tízéves forma, irtó okos és jófej gyerek, nemrég haverkodtunk össze – nála nagyobb James Bond-rajongót nem ismerek. Nem csak korosztályosan keni-vágja a 007-es filmeket: komoly tárgyi tudása, csodás beszélőkéje és karakán stílusa van. Isten is kritikusnak teremtette, nemdebár? Úgyhogy megkértem, ha elfoglaltságai engedik, időnként írjon már a blogra a kedvenc Bond-epizódjairól. Íme, az első rövid szösszenet, fogadjátok szeretettel, Budapestről – öööö, Oroszországból.

A Disney betétdalait illik a nyálas jelzővel illetni, meg hát nem is nagyon lehetne mással – ám azért ne feledjük, hogy e nyál általában kristályvízből készül. Néha meg lefagyasztják: a Jégvarázs őrületes sikernek örvend, leginkább és természetesen a kiskorúak köreiben, s ehhez igen sok köze van az animációs musical legfontosabb, Oscar-díjas betétdalának.

A Hölgy aranyban lehetne elviselhetetlen giccs – hogy mégsem az, mármint nem elviselhetetlen, s így nem megy kárba e valóban megható, tanulságos igaz történet, arról persze Helen Mirren tehet. 

Sose láttam moziban – viszont VHS-en, DVD-n és tévében ki tudja, hányszor. Most megnéztem a jubileum alkalmából megjelent, káprázatos minőségű Blu-ray-t, és drága barátaim, tényleg olyan, mintha először találkoztam volna Henry Hill hajolajas tündöklésével és bukásával. Virtuóz, túllicitálhatatlan, ámulatba ejtő csúcsteljesítmény: közben csakis arra gondol az ember, hogy ha lehet ezt így, másképp nem is érdemes.

Okkal-joggal lehetnek rá büszkék a magyar fiúk, azaz Joe Eszterhas és Andy Vajna: nem csak azért, mert Sharon Stone megmutatja benne a csúnyáját, hanem azért is, mert Paul Verhoeven úgy rendezte meg a korszak egyik legmarkánsabb sikerfilmjét, hogy az akkori felizgatott publikummal együtt a jövő nézőit is szépen rákötözte arra a bizonyos franciaágyra. Ezen a jégvágón nem fog a rozsda.

Számos filmzenét írt, s épp aktuális zenekarával is sok-sok dala felbukkant a moziban, de ami egészen konkrét: Ezek a fiatalok – ennek a Banovich Tamás-rendezésnek a lemezén szerepeltek először Illés-dalok. Aztán, persze sok évvel később az István, a király. A film rettenetes, tudja ezt ő, nyilatkozta is. Valahogy mindig jól jön ki az interjúkból. Sosem voltam jobboldali, ám Szörényi Leventét nagyon kedvelem. S ezt, mármint a politikai „hovatartozást” csak azért hoztam most szóba, mert rá mindig odafigyelek.