Az egyszerű válasz persze az, hogy tessék megnézni a Creed előzetesét és a Terminátor: Genisys teljes egészét, aztán kész. A kicsit hosszabb meg kábé úgy foglalható össze, hogy Arnold inkább csak szónokolva arénázik arról, miként gyúr még most is a sikerre, de a lényeget másokra hagyja, azokra, akik meg jól elcsesznek neki mindent. Ellenben Stallone visszakapaszkodási rehabilitációs program helyett meghatódva füttyent régi szerepeinek, átöleli őket, majd szívfacsargató szentimentalizmussal köszöni meg nekik a boldog éveket.

Gombóc van a torkomban: ma van a 30. évfordulója annak, hogy Amerikában bemutatták a kedvenc filmemet, ami egyébként a legnépszerűbb időutazós mozi is egyben. Egyébként, azért rakom az első helyre, mert egy időben mindig zavarba jöttem, ha valaki nekiszegezte a mellkasomnak a kérdést, hogy na, filmszerészkém, aztán melyik a kedvenc filmed? Öööö, habogtam ilyenkor, mint George McFly álmai nője előtt, öööö, sok van. Na de mégis, Filmszerészkém, na? Hát jó, akkor legyen az, amit talán a legtöbbször láttam, sőt, legyen az, amit, nem vicc, olyan kéthavonta újranézek. Tökéletes szórakozás, mozifüggőségem egyik alapja, képtelen vagyok megunni, imádom s megannyiszor újraélem minden másodpercét, a zenéjétől meg egyenesen úgy érzem magam, mint aki otthon ültében eléri a mágikus 88 mérföldes sebességet – nagy ügy persze, hisz sokan így vagyunk ezzel. A Vissza a jövőbe aktív része még mindig a popkultúrának: Robert Zemeckis nem véletlenül kockáztatná testi épségét is annak érdekében, hogy ne készülhessen belőle remake. De vajon mitől tud ekkora filmélmény lenni, hogy bármikor, bárhányszor? Sorolom máris.

Napokon belül mozikban az ötödik rész – ami tán a negyedik, vagy nem is tudom, hányadik, a lényeg, hogy megbindzsizik a dolgokat benne rendesen. Félek tőle, legalább annyira, mint a véznábbik jövőből jövő lövő az időutazás okozta migréntől, de hát a Terminátor, az Terminátor, tudja ezt minden kicsi és nagy, na meg a franchise jogtulajdonosai is. Pajor Tamás nem éppen ideillő soraival (vissza)élve: Ismerem a dörgést, de mikor lesz itt villám? Meglátjuk. De előtte még elmondanám, mit jelentett nekem az első.

A Címlapsztorit, amely arról szól, hogy az amerikai filmekben miképpen nyomultak, nyomulnak az újságírók, nagyon jó barátom, Kárpáti Gyuri írta. Nem csak ezért ajánlom – ha vacak lenne, inkább csendben maradnék –, viszont tiszta haszon, hogy ismerem, mert így közre tudok adni egy hosszabb részletet. Az igen izgalmas hetvenes évek a téma. Íme!

A gyermekkor nem vész el, csak Tom Hanksszé alakul. Ha pár évtizeddel korábban készül, Billy Wilder remek vígjátékot csinált volna a forgatókönyvből – de jó ez így, hisz Penny Marshallnak is összejött a végtelen szavatosságú klasszikus.

Azért kíváncsi lennék, mennyit számlázott ki Michael Giacchino a Jurassic World filmzenéjének megírásáért. Bár nagyon bírom őt, ám ennyi erővel simán járhatott volna a kredit John Williamsnek – ugyanis, bár papíron ez az első olyan rész, aminek nem a mester írta a score-ját (vagy hát meg sem említik a stáblistán, mert a hármasban legalább ott volt, hogy Don Davis csak az új szerzemények felelőse), csak akkor vesszük észre, hogy van zene is a parkban (akarom mondani, a World-ben), amikor Williams zseniális eredeti témáját halljuk vissza.

A 10 esztendős Laca újabb Bond-ajánlása:

„Az elmúlt napokban sokat gondolkoztam, hogy melyik Bond-filmről írjak. Az adta az ihletet, hogy a nyaralónknál lementünk a piacra. Én az ócskapiacon kotorásztam, hátha van ott valami régi matchbox. Az ütött-kopott autók között rátaláltam egy igazi különlegességre: James Bond régi Aston Martinja hevert ott. Benne ült Sean Connery, váltani lehetett a rendszámát, stb... Így hát, gondoltam, a Goldfingerről írok.

Ha van olyan, hogy életvezetésileg hasznos kocsmázás (persze, hogy van), akkor az, ahogy ő áll a füstösben a Megáll az időben, s azt mondja, hogy nagyon-nagyon észnél kell lenni ebben az országban, felér egy mesterkurzussal. Akkora színész volt, hogy ha kevertbe mérték volna a tehetségét, minden magyarnak el lett volna intézve a búfelejtő jó ideig.