A Hölgy aranyban lehetne elviselhetetlen giccs – hogy mégsem az, mármint nem elviselhetetlen, s így nem megy kárba e valóban megható, tanulságos igaz történet, arról persze Helen Mirren tehet. 

Egyfelől tehát ott van a sztori, amiben Maria Altmann úgy dönt (vagy hát úgy döntött a kilencvenes években), hogy ha már az osztrákok azt hirdetik, leszámolnak a múlttal, s visszaadják a zsidó családoknak azokat a műtárgyakat, melyek a nácik tevékenységéből kifolyólag kerültek hozzájuk, ő is beadná a kérvényt. Persze, jól tudja, nincs nagy esélye, hisz esetében Gustav Klimt igencsak drága festményeiről van szó, köztük az Ausztriában nemzeti becsben tartott, s filmünk címébe emelt műremekről – amelynek egyébként nem is az volt az eredeti címe, hogy Hölgy aranyban, hisz a modell Maria nagynénje volt, akinek nagyon is volt neve, családja, vágyai és minden mása. Az elegáns, komoly lelki terheket cipelő, hazájába a második világháború óta visszatérni képtelen Maria felkér egy tapasztalatlan ügyvédrokont (Ryan Reynolds), ők ketten kicsit csipkedik, de aztán még annál is jobban megszeretik egymást, s nekimennek az osztrákoknak. Aztán, nyernek.

Van itt nekünk az a hozzáállás, ahogy sok hollywoodi érintettségű mozi viselkedik, ha hasonló ügyekről van szó. Nem rossz viselkedés ez, csak hát, kissé ízléstelen. Legutóbb a George Clooney-féle Műkincsvadászokban láthattuk, hogy valamilyen rejtélyes okból még a legrendesebb, egyébként ésszerűen viselkedő filmeseknek is elmennek otthonról, ha szép és fontos, a németek által elrabolt képekről, szobrokról, miegyebekről kell mesélni. Nagyjából a Hölgy aranyban játékidejében is az történik, ami Clooney értelmiségi kommandójával esett meg, csak a műfaj más: mindenkit hülyének néznek magukon kívül. Most éppen az osztrákokat, akik világháborús szerepvállalása valóban felkavaró téma, de azért maradjunk annyiban, hogy Bécsben is bizonyosan laknak olyanok, akiknek nem feltétlenül szükséges egy amerikai lakos védőbeszéde ahhoz, hogy felismerje: rengeteg elszámolnivalójuk van, rengeteg honfitársuk felé. De hát, ez egy ilyen film – olyan, amit az angol Simon Curtis (Egy hét Marylinnel) rendezett, egyes jeleneteivel mégis álomgyáribb az álomgyárinál, s olyan, amiben Daniel Brühl olyan szakállas sógort játszik, aki szinte gerilla-módra segít visszaszerezni a képeket, s közben olyanokat mond, hogy most végre megint osztráknak érzi magát. Meg olyan film, aminek a végén újraélhetjük a Titanic záró álomjelenetét – bár semmi szükség rá, mert addigra annyi érzelgősséget kapunk az arcunkba, ami több filmre bőven elég lehetne, sőt: maradna még jövőre is.

De mindezek ellenére, ott van Helen Mirren. Akinek van humora. Aki csodálatos színésznő. Aki hitelesít. Mindent. Még egy ilyen filmet is. Egy olyat, ami benne se bízik meg igazán. Miatta, de tényleg majdnem csakis miatta: a Hölgy aranyban valóban képes némi ragyogásra. Kívül-belül, mindenhogyan.