John Lennon levelét megírta, a megkeseredett popsztár csak nyugdíjasként olvassa, de ahhoz még épp időben, hogy kicsit felülvizsgálja addigi kokós-flitteres életét. Mozikban a Danny Collins, aranyos film, Al Pacino rég nem volt ennyire méltó ahhoz, hogy ő Al Pacino.
Egyébként nem több korrekt tévéfilmnél, mármint sok vizet nem zavar, ezért nem feltétlenül vászonra való, gondolhatnánk – de hát ne gondoljuk, mert valóban élvezetes nézni Pacinót, ahogy csiricsáré ingben, nulla hanggal énekli fiktív szuperslágerét, hogy aszongya „Hey, Baby Doll, What's going on”, közben pedig lehetetlenebbül mozog, mint bárki, aki nem tud táncolni. Már önmagában ez, meg az, hogy prózában is méltó párja lehetne Billy Mack-nek az Igazából szerelemből, szóval, ez az egész bohóckodás is elég lenne a mozijegyhez – de a Danny Collins azért is remek szórakozás, mert tényleg szól valamiről. Semmi különösről, csak arról, amiről az ilyen döntésekkel elszámolós, észhez térős limonádék szólni szoktak. Viszont nem is kell ide több és más.
Szóval, annyi van, hogy címszereplőnk, aki egykoron jó zenésznek számított, de ma már sokadik besztofjával turnézik, s úgy keresi meg a magánrepülőre, drogra, piára és egyre fiatalabb barátnőire valót, születésnapjára barátjától és menedzserétől (Christopher Plummer, Christopher Plummer!!!) olyan levelet kap ajándékba, amit egykor, amikor még jó zenésznek számított, John Lennon neki írt. De nem kapta meg. Most viszont igen, s eléggé fejbe kólintja az öreget az a néhány sor, úgyhogy fogja magát, elmegy vidékre (New Jersey-be, egy helyi Hiltonba, de úgy kommunikálják nekünk, mintha minimum Albertfalváig autókázna Mercedesével, hahaha), s ott megismerkedik Anette Beninggel, aki most hotelfőmenedzser, s udvarol neki fáradhatatlanul, a szünetekben meglátogatja sosem látott fiát, menyét, unokáját – ráadásul még régen a pohár fenekére küldött dalszerzői énjét is igyekszik előbányászni. Mondom én, semmi, csak ami ilyenkor szokásos ügymenetnek számít.
Hanem Pacino tényleg marhajó (Dörner György, bár nem először szinkronizálja, még mindig meglepő választás Al magyar hangjának, de bravúrosan megoldja), a dialógok viccesek, kedvesek, Collins kitalált repertoárja mellett egy rakás Lennon-dalt hallhatunk eredetiben, a film egésze pedig viszonylag sikerrel kerüli el a tolerálhatatlan érzelgősséget, ráadásul a befejezés is kifejezetten ügyes. Ideális hétvégi moziprogram: annak ellenére, hogy tényleg csak egy hakni, a vásznat nézzük mindvégig, s nem az óránkat. Ez meg azért mindig valaminek számít!
