Okkal-joggal lehetnek rá büszkék a magyar fiúk, azaz Joe Eszterhas és Andy Vajna: nem csak azért, mert Sharon Stone megmutatja benne a csúnyáját, hanem azért is, mert Paul Verhoeven úgy rendezte meg a korszak egyik legmarkánsabb sikerfilmjét, hogy az akkori felizgatott publikummal együtt a jövő nézőit is szépen rákötözte arra a bizonyos franciaágyra. Ezen a jégvágón nem fog a rozsda.

„Jó volt vele baszni” - Básti Juli ilyeneket mondott Stone magyar hangjaként, s ilyeneket akkortájt azért ritkán lehetett hallani a moziban – vagy hát lehetett, ám maximum Eddie Murphy-től (Dörner itt, ott, mindenhol), s akkor se volt olyan súlya, vagy nem úgy volt súlya, mint ebben a filmben. Hisz, ha itt azt mondták, baszni, akkor az is következett: előbb vagy utóbb, valakik, nagyot basztak, s egyikőjük megformálóját nagy eséllyel Michael Douglasnak hívták. Verhoeven és Eszterhas addig mentek el a hollywoodi ingerküszöb cseszegetésében, ameddig akkortájt nem feltétlenül volt ildomos – legalábbis akkor biztosan nem, ha az ember sokat is akart keresni a filmjével. Nem tudom, az Elemi ösztönt mennyire szerette volna Hitchcock, de azt biztos, hogy a Grace Kelly, Kim Novak, Tippi Hedren-féle femme fatale-okat Sharon Stone a hajuknál fogva cibálta hátrébb a tornasorban: eljött a muffvillantó, manipulatív ribancok ideje! Apropó: anno a baracsi diszkóban egyszer egy csinos, de még annál is modorosabb lány, aki a barátnőivel tévedt oda, előadta nekem, hogy ő pszichológiát tanul és pont olyan a férfiakkal, mint Sharon Stone a filmben, mert egyébként könyvet is ír, és nagyon ért a manipulációhoz. Megkérdeztem tőle, hogy vajon akkor most is manipulál-e engem, mire azt válaszolta, igen. Erre én óvatosan felvetettem, hogy szerintem a manipuláció lényege pont az, hogy a másik fél nem feltétlenül tud róla, de a hölgyikét ez nem nagyon zavarta, csak beleszívott a cigarettájába (úgy, ahogy a filmben látta, vagy inkább azt mondom, azt próbálta utánozni), s sejtelmes-fátyolos – de persze távolról se bástijulis – hangon odasziszegte nekem: Kapd be.Hát, ilyen hatással volt ez a mozi a népekre, nem beszélve arról, hogy utána sorra készültek az olcsóbb és drágább másolatok; egy ideig mindenki erotikus thrillert akart csinálni. Még Madonna is – na jó, majd pont ő nem, mi? Az Elemi ösztön kriminek is lebilincselő, kábé olyan, mint amilyeneken a filmbéli írónő dolgozik: hatásvadász, mocskos, spermafoltos. Olcsónak tűnik, de éppen azért zseniális, mert nevén nevezi, s meg is mutatja a dolgokat: nem csak a baszást, hanem a gyilkosságot, a szenvedélyt, az elkárhozást. Azt a pontot, amit ha elérsz, a józan eszed kikapcsol, s tényleg csak a farkad irányít. Onnantól kezdve pedig megvagy, apukám! A szexfüggősséggel a való életben is megküzdő Douglas sose volt ennyire menő és esendő egyszerre, Stone pedig, a rendezők és producerek rémálma ezzel az egy alakításával nagynevet csinált magának. Igaz, azóta se játszott (na jó, a Casinón kívül) semmi igazán fontosban, ami persze szomorú, de hát ő Sharon Stone az Elemi ösztönből. Életműnek kevés, a halhatatlansághoz éppen elegendő.