Gombóc van a torkomban: ma van a 30. évfordulója annak, hogy Amerikában bemutatták a kedvenc filmemet, ami egyébként a legnépszerűbb időutazós mozi is egyben. Egyébként, azért rakom az első helyre, mert egy időben mindig zavarba jöttem, ha valaki nekiszegezte a mellkasomnak a kérdést, hogy na, filmszerészkém, aztán melyik a kedvenc filmed? Öööö, habogtam ilyenkor, mint George McFly álmai nője előtt, öööö, sok van. Na de mégis, Filmszerészkém, na? Hát jó, akkor legyen az, amit talán a legtöbbször láttam, sőt, legyen az, amit, nem vicc, olyan kéthavonta újranézek. Tökéletes szórakozás, mozifüggőségem egyik alapja, képtelen vagyok megunni, imádom s megannyiszor újraélem minden másodpercét, a zenéjétől meg egyenesen úgy érzem magam, mint aki otthon ültében eléri a mágikus 88 mérföldes sebességet – nagy ügy persze, hisz sokan így vagyunk ezzel. A Vissza a jövőbe aktív része még mindig a popkultúrának: Robert Zemeckis nem véletlenül kockáztatná testi épségét is annak érdekében, hogy ne készülhessen belőle remake. De vajon mitől tud ekkora filmélmény lenni, hogy bármikor, bárhányszor? Sorolom máris.
Már az is milyen, hogy az a címe: Vissza a jövőbe! A főcím alatt annyi működésképtelen találmányt láthatunk, hogy szinte össze se tudjuk számolni. Michael J. Fox csodálatosat tanyázik, miközben kipróbálja a Doki hatalmas hangfalát. Ahogy a repülés után felnéz, már az is filmtörténelem. (Amikor Rudolf Péter és Rajhona Ádám megszólal, az meg szinkrontörténelem). A suliba gördeszkázás szintúgy fontos, a Power of Love című szám, ami eközben szól, nem kevésbé. „Egyszer, Jennifer, egyszer...” A McFly család legalább annyira vicces és szerencsétlen, mint amennyire szerethető. Senki se nevet úgy ezen a bolygón, mint Crispin Glover. Senki. Na jó, esetleg Zsótér Sándor, aki magyarította őt. Marty hason alszik, hátsója az égnek mered – így nem szoktak filmhősök aludni. Itt ezt is lehet. Meg azt is, hogy a Doki, aki mindörökre cukivá varázsolta az őrült hajú őrült tudós archetípusát, terroristáktól lopjon plutóniumot. Mert azzal megy az időgép. Ami egy autó. Egy DeLorean DMC–12. A legkirályabb időgép, amit emberi elme csak kitalálhatott. Felfelé nyílik az ajtaja. Még egyszer mondom, felfelé! Őrület. Mint ahogy az is, ahogy a csikorgó gumik okozta tűzcsíkok átrohannak Marty és Doki lábai között. Mondtam már, hogy ez is filmtörténet? Hát akkor mondom most! És még csak ezután fogsz igazi csodát látni, fiú! A terroristák jönnek – Marty megy. Véletlenül. A múltba. Ahonnan majd vissza kell jutni. A jövőbe.
1955. Itt is történnek dolgok, melyeket beégetett a fejekbe a fluxuskondenzátor. Például, ahogy az anyukája kelti. Ahogy elnevezi Calvin Klein-nak. Ahogy beleszeret. Ahogy nem lehet nyuszinak hívni Marty-t, meg egy McFly-t, úgy általában. (Az eredetiben ez a nyuszi egyébként csirke, de úgy magyarul semmi értelme.) Ahogy cukormentes Pepsit kér, de nem kap, hisz nem kaphat. Ahogy egész Hill Valley kinéz. Ahogy Biff Tannen meg a jampi bandája belekerül a trágyába. Ahogy McFly mamája a fiára néz.
Doki fejfedője és reakciója, amikor megtudja, hogy Ronald Reagan az Egyesült Államok leendő elnöke. Ahogy eltervezik, miképpen jut majd vissza a srác... Na hova? Úgy van, a jövőbe! (1,21 gigawatt! 1,21 gigawatt!). Ahogy ez folyamatosan veszélybe kerül, meg ahogy Marty élete, konkrétan a megszületése is veszélybe kerül. Ahogy a saját apját megfenyegeti sufni tunningolt Darth Vaderként. Ahogy a saját apját tanítja csajozni. Ahogy a saját anyját megcsókolja. A Tengermélyi Varázs nevezetű bál, mindenestül. Ahogy Marty felkerül a színpadra. Ahogy a Johnny B. Goode-ot felkonferálja és előadja (filmtörténelem, filmtörténelem!). Ahogy elbúcsúzik. Ahogy a Doki és ő küzd az elemekkel. A viharral. Ahogy a Doki felmászik arra a bizonyos órára. Ahogy lóg. Ahogy megmenti a helyzetet. Ahogy Marty hazajut. Vissza a jövőbe. A szebb jövő. A szebb kocsi. A majdnem lekerekített happy end – és persze a folytatásra nyitás. A rárepülés. Elvégre most már tudjuk: ahova eztán mentek, ott nem volt szükség. Utakra. Vagy ők azt hitték. Előre indultak. 2015-be. Várjuk őket szeretettel.
Boldog születésnapot Back to The Future! Nélküled biztos nem lettem volna filmszerész! (Ja, és a feleségem azt mondta, el ne feledjem beleírni a cikkbe, hogy tér-idő kontinuum. Tessék!)
