Az egyszerű válasz persze az, hogy tessék megnézni a Creed előzetesét és a Terminátor: Genisys teljes egészét, aztán kész. A kicsit hosszabb meg kábé úgy foglalható össze, hogy Arnold inkább csak szónokolva arénázik arról, miként gyúr még most is a sikerre, de a lényeget másokra hagyja, azokra, akik meg jól elcsesznek neki mindent. Ellenben Stallone visszakapaszkodási rehabilitációs program helyett meghatódva füttyent régi szerepeinek, átöleli őket, majd szívfacsargató szentimentalizmussal köszöni meg nekik a boldog éveket.
Persze, kereskedelmileg azért Sly se ver súlyos köröket a terminátorra: Amerikában a legtöbbször bukik ő is, fogjuk rá, hogy legutóbb a 2006-ban bemutatott Rocky Balboa volt odakint egyértelmű blockbuster, a Schwarzi-pajti vendégszereplésével összeverbuvált Expendables-trilógiára is leginkább világszinten áldoztak a népek, a pénztáraknál tehát, ha épp nem hasalnak hatalmasat, csak szerény nyugdíj-kiegészítést markolászhatnak mindketten – mondjuk, nyilván nem szorulnak rá a rezsicsökkentésre, tehát a pályán maradásuk felettébb más természetű. Be akarják bizonyítani, hogy nekik még mindig áll (a zászló is). Ők egyfolytában és egyébként is.
Na, ez az: az egyébként is. Ebben izmosabb Stallone. Hiszen ő már akkor is lebuzizta Rambót, amikor még nem volt egyértelmű, hogy mit is akar ezzel. Ma már látjuk, ő megtehette, hisz neki elhisszük, hogy érzelmileg is kötődik figuráihoz, leginkább persze Rocky-hoz és Rambóhoz, azaz saját magához, amin, mármint ezen az érzelgős habituson lehetne mosolyogni, csak minek. Elvégre, amikor íróként, rendezőként vagy egyszerűen csak színészként fejpántot, esetleg bokszkesztyűt ragad, s ugyanezzel a lendülettel örömkönnyeket is ejt önnön nagyszerűsége miatt, lássuk be, nem csak maga előtt vágja hanyatt magát, hanem előttünk is tiszteleg bűbájos megfontoltságával. Elvégre Rocky és Rambo elsősorban a miénk, nézőké. Mi tettük őket naggyá – s örökségüket Sly már-már szerzői filmes szeretettel gondozza, vagy viszonylag ügyesen gondolja tovább. Mindebben természetesen van számítás, nem is kicsi, de hát könyörgöm, Hollywood sose volt az önzetlenség otthona, miért is csinálna bárki bármit arrafelé, ha nem a dicsőségért.
Stallone külalakra sokkal csúnyább, mint Schwarzenegger: régen se a virtuóz arcjátékáról volt híres, ám a nyilvánvaló botox-kezeléseknek köszönhetően akkor se tudna kifejezően grimaszolni, ha nagyon megkívánná a forgatókönyv. Ellenben, egykori riválisa a Genisys-ben többször is felvállalja azt, amit James Cameron nem véletlenül csak a Terminátor 2. rendezői változatában mutatott meg a rajongóknak: igen, arra a borzasztó vicsorgásra gondolok. Nos, ez a vicces robotvigyornak szánt akármi... Ebben rejlik az alapvető különbség kettejük között. Hogy még az önirónia is jobban áll Sly-nak. Ő is túlzásba viszi a nyavalygást persze, A feláldozhatók folytatásaiban legszívesebben felkiabáltam volna a vászonra, hogy srácok, van ám szemünk, látjuk mi van, inkább jöjjenek a másféle természetű, nem csak a hátfájással poénkodó tőmondatok, ha kérhetnénk. De ott csak az arányokkal volt baj, „tartalmi” kifogásaink aligha lehettek.
Egyébként engem kicsit, de tényleg csak kicsit váratlanul ért a Terminátor: Genisys-ben látható, rosszul kommunikált öreg halálosztó, hisz egyfelől a Maggie című, rendhagyó zombifilmben Schwarzenegger valóban megdöbbentően úgy viselkedik, mint egy igazi színész, tehát valahol reménykedtem, hogy nyugger robotként is meglepetést okozhat, azaz, nem csak lezúzza 1984-es önmagát, hanem két odaverés között titokban oda is kacsint neki, hogy drága barátom, milyen szép is voltam én, de látod, még mindig tudom, hogyan kell megőrizni a karakter méltóságát. Másrészt pedig, az a vászon kívüli Schwarzenegger, aki terminátoros beszólásait leginkább politikai beszédekben és életvezetési hakniműsorokban riszájklingolja, a film kampányhajrájában egészen csodálatos twitter-gesztust tett a melegek felé, ami ugye nem feltétlenül várható el egy republikánus ex-kormányzótól. Szóval, még az is előfordulhatott volna, hogy a visszatérése óta leginkább csak tanácstalanul akciózgató Schwarzi nagyot gurít a Terminátor-széria ötödik részével. De nem fordult elő. Az alkotók ugyanis nem jöttek rá, hogy ha ezt a kiborgot megfosztják leglényegétől, vagyis trottyos-parókás bébiszittert csinálnak belőle, aki teljes erőbedobásnak látszó félgőzzel akciózik a Skynet ellenében, pont azt veszíti el a franchise, amiben a legerősebb volt mindig is: dramaturgiai feszültségének egyik fontos feltételét, s azt a hangulatot, ami igencsak fontos ahhoz, hogy valóban fenyegető legyen az az ítéletnap.
Ellenben tényleg katt a Creed trailerére, ha még eddig nem történt volna meg. Schwarzenegger mindörökké csak filmsztár marad, Stallone viszont alkalmanként tud filmesként is viselkedni. Így Rocky még mindig érzi, hol a ring és merre a homokzsák, vagyis hogy meddig és nem tovább. Stallone jobban figyel a brandjére, pontosabban tudja, mi az, ami szent és sérthetetlen, ha kell hátrébb vonul, de nem hagyja feltétlenül, hogy azokban a szerepekben, amelyek őt jelentik, csak árnyéka legyen önmagának – s ez a fajta odafigyelés, nevezzük bölcsességnek, az ő korukban bizony egyenlő tud lenni az egészséggel.
