Volt egyszer egy rádióműsor a Kossuthon: a Magyar változat. Gyulai Gábor barátommal csináltuk, s imádtuk. Vendégül láttunk jó néhány magyar színészt, szinkronrendezőt, hangmérnököt és fordítót, olyan nagyságokat, mint Bodrogi Gyula, Láng József, Bérczi Endre, Speier Dávid - és még tényleg nagyon sokan másokat. Munkáikból válogattunk, s adásonként egy-egy neves meghívottal ünnepeltük a szinkront. A jó magyar szinkront. Bár a műsorokat jogi okokból sajnos nem oszthatom meg, itt a blogon valamilyen módon mégis folytatni szeretném – persze máshogyan, kicsit másféle tematikával. Úgy, hogy kedvenceimről írok röviden, s lehetőség szerint mindig megkérek valakit az adott szinkronmunka alkotói közül, hogy idézze fel emlékeit a kedvemért. (Műsorvezető-szerkesztő társamat is győzködöm, blogoljon majd ide, de Gábor még gondolkodik. Ő olyan gondolkodós.) Én viszont most belecsapok, azzal a szinkronnal, ami a két legnagyobb favoritom közül az egyik. És felhívtam a rendezőt is, a szakma egyik kiváló képviselőjét, Csörögi Istvánt, hogy mondjon néhány érdekességet erről az egészen kivételes magyar változatról. István mesélt, én rajongtam. Aztán összefésültem a kettőt.