Lesznek benne csodálatos dolgok. Katt a képre majd!

Tegnap kaptam egy cuki kommentet az egyik írásom kapcsán, s erről megint eszembe jutott, hogy kéne írni néhány bejegyzést a témában. Igazából sok értelme nyilván nincs, csak a móka kedvéért – vagy hát, a móka kedvéért van igazán értelme. Kollégáim nevében nem nyilatkozhatok, az alábbiak rólam szólnak, ám mivel ez egy szakma, nyilván vannak egyezések, tehát kicsit mégis általánosítok.

Amikor egy film nagyon bejön, az elismerés (tehetségtől és célkitűzésektől függően) sokféleképpen hathat az alkotók karrierjére. Például kezelhetik dobbantóként, hogy higgadtan és visszafogottan haladhassanak aztán arra, amerre akarnak. Vagy megpróbálhatnak görcsösen ráígérni ugyanarra – reményeik szerint minimum hasonló hatásfokkal. Ez utóbbi, általában és a közhely szerint, tipikus hollywoodi reakció, bár sok európai filmesen is tapasztalhattuk már a tüneteket. Olivier Nakache és Eric Toledano, készakarva vagy ösztönösen, de utóbbit választotta: úgy dolgozták fel az Életrevalók váratlan világsikerét, hogy csináltak neki egy szellemi folytatást.

Mindenki szerette. Az nem lehet, hogy ne szerette volna mindenki! Adja magát, épp ezért nem lehet kihagyni: tőle tudjuk, hogy egyedül azért nem megy, mert mindig kell egy csapat. Bár megfogadnánk egyszer!

Cannes-ban imádták, ami csak azért meglepő, mert A küzdők nem akar nagyot dobni. És persze így dobja a legnagyobbat: Thomas Cailley első rendezése üdítően természetes, egészségesen optimista és végtelenül szellemes szerelmesfilm. Főszereplői pedig egyenesen imádnivalóak.

Maga Adam Sandler se hiszi el, de sikerült főszerepelnie egy majdnem jó filmben! Erről is szó lesz! Ha eljön az idő, katt a képre, és előugrik az online stream!

Tízből kilenc hadifogoly ezt ajánlja – de az a maradék egy is rábeszélhető. Olyan vidám a hangulata, mintha épp a hét törpe indulna a bányába. De csak mintha. A Híd a Kwai folyón legendás indulója ugyanis nem fütyül a drámára. Nagyon nem.

Ne má’, ez a film? Fontos? Bárkinek? Az, bizony. Tán sokaknak az. Pont azért, mert Owen Wilson és Jennifer Aniston az emberfőszereplői. Illetve annak ellenére. Még ők se tudták elrontani azt, hogy aki gazdi volt vagy lesz, vagy épp egyfolytában az, a mindent összeragacsozó hollywoodi kutyanyál ellenére képtelen legalább kicsit nem szeretni ezt a filmet. És végigbőgni a végét.