Ne má’, ez a film? Fontos? Bárkinek? Az, bizony. Tán sokaknak az. Pont azért, mert Owen Wilson és Jennifer Aniston az emberfőszereplői. Illetve annak ellenére. Még ők se tudták elrontani azt, hogy aki gazdi volt vagy lesz, vagy épp egyfolytában az, a mindent összeragacsozó hollywoodi kutyanyál ellenére képtelen legalább kicsit nem szeretni ezt a filmet. És végigbőgni a végét.
Marley történetében csak úgy rohangálnak a lábunkat meghágó evidenciák. Ez is a legnagyobb értéke. Benne van minden arról, hogy mi lesz veled, ha azt a kutyát választod, aki szerényen meghúzódik az alomban. Megszívod. Nagyon megszívod. S ezzel együtt benne van az is, hogy a bosszankodás, a takarítás; a bokaficam; a szégyenkezés, vagyis mindahány, mindennapos kellemetlenkedés közben kapsz valamit. Amit ugyan te választasz, de nem tudod mégse, pontosan mit választottál. John Grogan újságíró saját családjának 13 éves együttélését mesélte el bűnrossz labradorukkal: Marley kismillószor szétkapta a lakást, hülyét csinált gazdáiból szinte a nap 24 órájában, szagnyomból se ismerve a hagyományos értelembe vett engedelmességet. Grogan mégis köszönhetett neki pár dolgot – például, hogy sikeres lett a munkájában. Pontosabban azt, hogy felismerte: ami vele, velük történik, érdekli az embereket. S miközben Marley a famíliával öregedett, a házaspárnak gyermekei születtek, Grogan pedig igyekezett mindent leírni. Hogyan próbáltak szakmai és mindennapi egyensúlyt teremteni szintén zsurnaliszta feleségével, s mindeközben hogyan lett Marley-ból, ebből az önző, hasztalan dögből életük egyik legfontosabb szereplője.
David Frankel rendezésében persze nagyon is álomgyáriak ezek a hétköznapi kínok: e sztárduóval nem is lehetne másmilyen. A Marley meg én hagyományos, amerikai kutyásfilm, rengeteg szőnyeg alá csúsztatással és édes félrebeszéléssel, ám a legfontosabb dolog mégse veszett el a helyzetkomikumos-romantikus szépelgésben. Hogy kutyát tartani, gondoskodni róla: fantasztikus dolog. Nem csak olyat, amelyik mondjuk sérülteket ment, vagy másféle okból szuperhős. Hanem olyat is, amelyik csak úgy: van. Családtag. Mindennel együtt. Azzal is, hogy igen, az ember panaszkodik. Miért ne panaszkodhatna? Akinek nincs, az ilyenkor arra gondol, hát barátom, minek vállaltátok. Pont ezért, barátom. Mert ezzel együtt álomszép az egész. Hogy akkor is menni kell vele, ha zuhog. Akkor is, ha egy hete zuhog. Akkor is, ha unod. Ha őt is unod. Ha néha (vagy sokszor) a fenébe kívánod. Mert ezzel együtt lesz része mindannak, ami te vagy. Ami veled történt. Hogy nem csak a kutyásposzterekre való, simogatásos része a gyönyörű, hanem bizony az is, amikor összeeszik valamit, s végigfossa az előszobát.
Igen, te választottad. De ezzel együtt ő is pórázra fog téged, s megtanít egyenes irányban járni.
Sok kutyást ismerek, aki nagyon bírja a Marley-t, mégis azt mondja, ő meg nem nézi még egyszer! Mert a befejezésbe kicsit mindig belehal. Bele, bizony. Én is megállítom az utolsó félóránál. Pedig tényleg az a legjobban megcsinált része a filmnek. Borzasztóan hatásvadász, de ott van minden zsebkendőáztatta pillanatban, hogy mennyire magától értetődően igaz ez az egész.
Jaj, most csak rágondolok, mégis elszorul a torkom…
