Hú, hát nehéz vele beszélgetni. Nagyon. Még a Petőfiben dolgoztam, amikor telefoninterjút készítettem vele. Akkortájt jelent meg a Circus Hungaricus. Szerettem azt a lemezt. Valami olyasmiről beszélt épp, hogy ő soha nem volt kedvence semmilyen rendszernek, mindig ellen ment mindennek és mindenkinek. Sokszor mondott és mond ilyeneket – az embernek az az érzése, mintha kicsit belekövült volna ebbe a haragosan lázadós, ingerült imidzsbe. Meg olyasmit is dörmögött jellegzetes hangján, ugyanitt, hogy az ő lemezei senkinek se tetszenek. Erre próbáltam rögtön hízelegni kicsit, egyébként tök őszintén, hogy de hát nekem rettentően tetszik az új album, s úgy veszem észre, másoknak is. Erre Hobo: „ÉÉÉS? MI A KÉRDÉS?"

Na igen, szóval, nem könnyű ember. Modorát tekintve ellentmondásos, hogy úgy mondjam, nem feltétlenül kedves. De okos, érzékeny és baromi karizmatikus. Egyszerre közvetlen és elszigetelt. A magyar popkultúrában betöltött szerepe megkérdőjelezhetetlen. Magánemberi (közszereplői?) megnyilvánulásainál jóval fontosabb mindez, vagyis, hogy amit zenekarban, szólóban, a stúdióban és a színpadokon csinált és csinál, az... Hobo. Legyen bármilyen (meg)fáradt, morgós, antiszociális, de képvisel valamit, ami nemzeti érték. Ikonok (újra)értelmezését. Bluest. Irodalmat. Tényleg nem egy kezes(fekete)bárány, de - hogy ne hagyjam ki a nyilvánvalót - sose ment le kutyába. Még abban a bizonyos moziban se. Abban, amelyik még mindig a valaha készült legjobb, leghangulatosabb, legérdekesebb magyar zenés játékfilmnek számít. Isten éltessen, Földes László!