Neki nem tudom, miért jön be ennyire, hisz elvileg túl hosszú egy rész (bő 20 perc), de apának nem csak nosztalgiából menő. Ez a kócos kis ördögfióka ugyanis 2015-ben is kifejezetten tehetséges humoristának tűnik. Azon kevés régi arc közé tartozik, akinek most is tudok röhögni a szóviccein.

„Éder mester örök hála, finom ez a csokoláda!” - Annak idején ez a versike volt tőle a kedvencem, de ma is ez, pedig tényleg elég sokszor mondott vicces dolgokat. Meg egyébként is: minden gesztusa, mozdulata: imádnivaló. A németek nem éppen arról híresek ugye, hogy csak úgy ontanák magukból a szellemességeket. Erősen besegítettek a magyarok, méghozzá igen fontos poszton: Ternovszky Béla és csapata animálta Ellis Kaut mesehősét, Pumuklit, s bizony azért is ők feleltek, hogy a nyolcvanas években még az ilyen, nagyobb lélegzetű produkciónál különlegesnek számító vegyes technika (rajzfilmfigura élőszereplős környezetben) hiteles és mutatós legyen. Ebben a tekintetben is kiváló a Pumukli: a kobold fizikai érintkezése a való világgal (Éder mester kezével; hajóhintával, járdával, pocsolyával, szekrénnyel, miegymással) egészen bravúrosan megoldott, szinte nem is kell engedékenynek lenni, hogy az ember gyermeke elhiggye: itt tényleg egy színes, rajzolt manó találkozik a hús-vér földiekkel.

Felnőttként azért nem mondom, hogy nem jutnak eszembe olyanok, hogy a sztori talán nem is olyan vidám. Mármint arra gondolok, hogy van itt egy öreg asztalos, aki nagyon magányos. Így aztán odaképzel magának egy koboldot, egy kvázi pótgyereket, aki másnak láthatatlan – s bizony bármennyire is visszatérő motívum a sorozatban, hogy a haverok a kocsmában röhögnek rajta, ő váltakozó lelkesedéssel ugyan, de csak vállalja, hogy bolondnak tartják ezért.  Ez szerintem egészen megható, s néha mintha, a képek között utalnának is arra az alkotók, hogy akkor lehet neked is Pumuklid, amikor csak akarod. Vagyis: Édernek szüksége volt egy lakótársra, hát, kapott egyet. Igazit vajon? A manó tudja. Na jó, ezt nyilván tényleg csak az olykor-olykor mindenben görcsösen a melankóliát sejtő nagykorú mondatta velem, de azért van benne valami szerintem.

Végezetül pedig, visszatérve a legfentebb említett remek dumákra, mindenképpen meg kell említeni a csodálatos magyar szinkront (s most természetesen az eredeti, 52 epizódos szériára gondolok, a későbbi, hosszabb filmeket nem láttam, de biztos kedvesek azok is.) Szőnyi Klára magyar szövege, Vass János szinkronrendezése, s persze Pusztaszeri Kornél és Szabó Gyula feledhetlen párosa nélkül aligha lehetne ennyire tartósan rajongani ezért a – mondjuk ki: – klasszikusért. Nemrég belehallgattam a német változatba, az se rossz egyébként…

…de magyar kezek által rajzolt Pumukli beszéljen csak magyarul, nemdebár?