Katt a képre 

Darvas Ivánnak lenni nem csak azt jelentette, hogy elegáns, gáláns, kifinomult, ironikus vagy. Ahhoz kellett az is, hogy egyetlen meggyötört tekintetedben benne legyen Európa összes huszadik századi drámája. Kellett a börtön, kellett más is. Kellett az, amit nem szerezhetsz meg – csak kaphatsz. Nem vehetik el tőled.

Liliomfi, Szerelem, A tizedes meg a többiek. Várj reám, Kicsit szomorkás. Ha a dohányzásról kérdeznek, mármint arról, hogy miért nem tudom lassan 20 éve lerakni a cigit, mindig ez az alábbi, zseniálisan szellemes, alapos beszámoló jut eszembe tőle. De egyébként is rengetegszer eszembe jut Darvas Iván. Csak úgy.

Könnyű lenne most ideírni, hogy miket mondott Pelikán Józsefként. De hát nem is az, amit. Hanem ahogy. Naiv lett volna a magyar filmtörténet egyik legfontosabb szerepében? Inkább rácsodálkozós. Hogy te jó ég, ennyi hülyét! Igen, ennyi hülyét. De milyen jó, hogy a hülyék között akad néha egy-egy olyan, mint amilyen Kállai volt. Játszott persze gyilkost, megátalkodott pártfunkcit is. Sokat. Mindent játszott, amit a nagy színészek tudnak. Bármit. Orgont, Micimackót.

Az olyan filmekben is nagy tudott lenni, mint A miniszter félrelép. Áll a folyosón az Astoria igazgatójaként és azt kérdi, hogy na de kérem, mi történik itt? Senki se tudta nála kerekebbre nyílt tekintettel, őszintén kétségbeesve, tényleg semmitseértve mondani azt, hogy na de kérem, mi történik itt. Most is meg lehetne ezt kérdezni. Mindig meg lehetne. De hát ő se élhetett örökké. Pedig igény, az lett volna rá.

Volt ő – és voltak, vannak, lesznek a többiek. Nélküle nem lenne semmi. A tekintete nélkül: ha kell, hősiesen hősies, mint Dobó, ha kell, csibészesen-ironikusan az, mint a tizedes. A hangja nélkül. Akarom írni: A HANGJA nélkül. Nem tudom, hogy lehet valakinek ilyen hangja, mint neki volt. Sírni van kedvem, ha hallom. A gyönyörűségtől van kedvem sírni. Hinni kezdek tőle Istenben.

 Henry Fonda, Sean Connery, Törpapa, Mufasa. Azt kérditek, ha csak egy nevet mondhatok, aki miatt büszke vagyok rá, hogy magyar vagyok, kit mondok? Azt mondom: Sinkovits Imre.

Színházban, mondjuk, Don Quijote. De filmen, például a Hatásvadászokban is szélmalomharcot vív. Hiperérzékeny. Vékony, költő-alkat. Olyan volt mindig, mint aki belefáradt az életbe, de ennek ellenére nem tudja feladni. Mert mégis hisz benne. Nem viccelek: szerintem senki se szinkronizált nála jobban. Senki. Kautzky Armand(!) azt mondta: úgy akarta ezt csinálni, mint ő.

Szakácsival nem úgy volt az, hogy jaj, de hitelesen szólaltatta meg Redfordot, Hoffmant, Costnert, Willist. Hanem úgy, hogy Redford, Hoffman, Costner és Willis hálás lehetett, hogy ilyen gyönyörű férfias hangon beszélhettek magyarul. Steven Seagal pedig egyenesen lábat csókolhatott volna neki, amiért élettel töltötte meg a… Khm, a színészi munkáját. Ó, és a Mephistóban is, abban a furcsa feladatban, hogy ő a főhős, de mégse... Aztán, Doktor House volt a vége. Reklámszünetben távozott. Brutálisan hiányzik. 55 éves se volt, amikor meghalt.

Átköltöztetem a blogra a bölényeket is. Még Szilveszter környékén jutott ő eszembe, s azért is akkor, mert akkortájt általában leadják azt a kabarétréfát, amiben üvöltve szaggat szét egy bútordarabot, hogy mi került ezen a fotelon hétezer kétszáz forintba? Pazar jelenet, de ha Márkus László, akkor nekem inkább az, ahogy Az ötödik pecsétben viszi a húst a szeretőjének: csúszva-mászva, lázálomban. Na meg persze a rímekben beszélő Béni, meg a “mindig éhes SS Obersturmführer” – és még nagyon sokan mások, akiket megformált ez a zseniális, kicsit arisztokratikus, fanyar modorú színésznagyság.

Az feltűnt már nektek, hogy csak azért érdemes rajongani, aki maga is képes erre? Ugyanis imádta Laurence Oliviert, tán még találkoztak is egyszer. Ó, és ne feledjem! Ha nem láttátok a Defekt című filmet, amiben kéjgyilkost játszott, hát mindenképp ajánlom. Talán az egyetlen érvényes pszichothriller, ami valaha itthon készült.

Persze, jó lenne, ha egyből a Vissza a jövőbe-szériáért lelkesedne, dehát az élet nem kívánságműsor vagy mi, s így legalább én is tanulok valamit. Most jön az egyik ilyen.

Bizony, Louie egy nyúl. Elég jól néz ki, minimalista, de menő. Francia nyúl, mármint származását tekintve, de  - Yves Got könyvei alapján készült – rajzfilmsorozatát még a Disney is átvette. És jó! (Nálunk azt hiszem, Nyuszi és a varázsecset címen, DVD-n is megjelent valamennyi belőle.) Annyi az egész, hogy Louie, a nyúl (és haverja, Yoko, aki katicabogár és nem Ono) rajzolni tanítják a gyerekeket. De nem úgy, hogy izé, sziasztok, üljetek le, s akkor most alkotunk, hanem helyzetbe hozzák magukat, vagyis helyzetbe hozza őket az alkotó (te jó ég, Louie-t is rajzolja valaki, csak meg ne tudja!), megy a kaland, s amikor teszem azt, épp egy lóra van  szükségük, mert éppen indiánosdi van, akkor nem rohangálnak és keresnek összevissza lovakat, hanem rajzolnak egyet. És az a legjobb, hogy meg is mutatják, hogyan kell. Egyszerűen. 

Na de kérem, az ám itt a trükk, hogy ha még kicsi a gyerek (nálunk a Nick Jr.-on megy, tehát valószínűleg elég apró, aki nézi), akkor tutira nem ő, hanem anya vagy apa tanul a nyúltól. Úgy ám! Így aztán lehet úgy csinálni, hogy jaj, hát ezt én is tudom kislányom, de figyelj csak, Louie hogy rajzolja, megmutatom… Azt meg nem kell tudni a gyereknek, hogy például apa a büdös életbe se tudott semmi értékelhetőt összehozni a rajzórán, még a pálcikaemberei is csak kettes alát kaptak általánosban, a vízfesték-készlet meg csak arra volt jó, hogy összekenje vele az uzsonnáját, aztán az a rohadék Sanyi, az osztály erősembere megetesse vele a szétázott szendvicset. Szóval, a gyereknek ezt nem kell tudni, ő csak csodálja a szülőket, hogy milyen ügyesek. Az a dolga.