„Tell me, friend, can you ask for anything more?” - Hát, nem nagyon. Mickey Rourke állítólag személyesen kérte fel Bruce Springsteent, írjon egy dalt az új filmjéhez. A Főnök megírta, s egyik koncertje előtt eljátszotta Rourke és Darren Aronofsky jelenlétében (hú, ha ott lehettem volna, hú...). Aztán ingyen megkapták. Szép történet.

E történetnél már csak a dal szebb. Minden elcseszett férfisors benne van. Minden önsajnálkozás. Minden rohadt sebnyalogatás. Minden líra, amit csak egy Springsteen-dal nyújtani tud. „Tell me, friend, can you ask for anything more?” Hát, nem nagyon.

Persze, mindig van abban valami előre kiszámítható, hogy a levitézlett sztárok leginkább úgy tudnak, úgy szoktak visszatérni, hogy saját levitézlettségükből merítenek művészi erőt. Kitépik szívüket a helyéről, s odabasszák eléd: nesztek, ez vagyok én, ez lettem én, másom sincs. Csak amit jelentek. Elrontottam, végképp, nagyon, de nem tudom abbahagyni, hajszolok valamit, ami már nincs is. Csak én vagyok, illetve, ami maradt belőlem. Igen, ez is lehet egy póz: hogy szétdrogoztam, bokszoltam (pankrátoroztam) az életem. Szartam mindenre és mindenkire – most szeressetek ezért. Mert egy roncs vagyok. Tragikus roncs. Aki egykoron igazi férfiállat volt: hérosz, ikon, bad ass. Most csúnya vagyok, hányinger. De nem adom fel. Legalábbis, az utolsó ringbe ugrás előtt biztosan nem. „Tell me, friend, can you ask for anything more?” Hát, nem nagyon.

Mindketten megkapták a Golden Globe-ot (jó ideje ritka, hogy a külföldi kritikusok bölcs döntést hoznak, ebben az esetben ez történt), Rourke elől elvitte az Oscart Sean Penn. Springsteen dala el se jutott a gáláig. Bár akkor baromira kivoltam emiatt, de akár azt is mondhatjuk rá: stílszerűen.