Közel kétszázezer néző. Magyarországon. Az első hétvégén. Tudom-tudom, nem kéne ezen rugózni, de aki olyan megszállott, mint én: nem érti. Sokan nem értjük. Mert őrülettel határos módon szeretjük a mozit. Például én olyannyira nem értem ezt a döbbenetes sikert (bár hétfő délutánig, amíg nem láttam a számokat, azt hittem, értem), hogy már az is eszembe jutott: mi van, ha azok tévednek, akik rosszat írtak A szürke ötven árnyalatáról? És akkor – leginkább azért, mert Mr. Grey pont egy Star Wars-epizód rekordjára verte rá nálunk a maga hihetetlen eredményét –, eszembe jutott ez az archív cikk, amit a megboldogult Bigyóblogon olvastam még régen. S hirtelen félelmetes gondolataim támadtak.
No. Mindenki végigszórakozta ezt a nyolcvanas években íródott kritikát (és aztán a későbbi, dorgálásnak álcázott mentegetőzést)? Akkor kérdezek. Mi van, ha most valami fontosat nem veszünk észre? Mi van, ha tévedünk a Szürkével kapcsolatban? Mi van, ha ez a romantikus-álerotikus izé nem más, mint a jövő? Persze, ma már tudhatjuk, akár az is történhetett, hogy a hivatalos kultúrpolitika mondatta bele ezt az írást Somhegyi Béla rendszerbarát tollába, de mi van, ha nem? Vagy nem csak? Mi van, ha ő volt az utolsó olyan kritikus, aki nem értette a Star Warst? Bélát legyőzték a jedik, letette a fegyvert, lekapcsolta a villanyt, aztán utána már csak azok jöttek a lézerkadjaikkal, akik elbűvölő mesét, találékony trükkarzenált, filmtörténeti csillagcsodát láttak benne. Vagyis azt, aminek ma látjuk. Mi van, ha a Star Wars egyszer megint nem lesz jó film?
Szóval, képzeljünk el egy jövőt. Egy olyat, amiben A szürke ötven árnyalata jó film. Egy olyat, amiben mindannyian, akik nem értiük most ezt az őrületet, az utolsó Somhegyi Bélák vagyunk. Akarom mondani: voltunk. Egy olyat, amiben nem számít, mi van a vásznon. Amiben elég csak odaképzelni mindent; a sztorit, a működőképes dramaturgiát, a valódi drámát, s igen, az igazi erotikát és a romantikát is. Bármit. Ahol elég csak éppenhogy nézhető mozifilmutánzatokat vetíteni. Ahol már nem is emlékszünk rá, milyen volt, amikor az ócska ponyvaregények még nem hágták meg hátulról a mozit. Mert addigra már ez lesz a természetes állapot. És A szürke ötven árnyalata a klasszikus viszonyítási alap.
Elképzeltük? Vacak érzés, igaz? Úgyhogy inkább ne is képzeljük el. Máskülönben készülhetünk az olyasféle magyarázkodásokra, mint amire Béla kényszerült aztán. Rettegve várhatjuk hát a további bevételi adatokat. De azért reménykedjünk, Béláim.
