Számos filmzenét írt, s épp aktuális zenekarával is sok-sok dala felbukkant a moziban, de ami egészen konkrét: Ezek a fiatalok – ennek a Banovich Tamás-rendezésnek a lemezén szerepeltek először Illés-dalok. Aztán, persze sok évvel később az István, a király. A film rettenetes, tudja ezt ő, nyilatkozta is. Valahogy mindig jól jön ki az interjúkból. Sosem voltam jobboldali, ám Szörényi Leventét nagyon kedvelem. S ezt, mármint a politikai „hovatartozást” csak azért hoztam most szóba, mert rá mindig odafigyelek. 

Igazából ezt a születésnapi posztot is ezért írom. Viszonylag kevés olyan régi magyar zenész van, akit újra meg újra felfedezek magamnak, s mindig jól tud esni a találkozás, újat tud hozni. Gyakorlatilag nincs rossz lemeze az Illésnek; ami nem meghatározó, az is élvezetes, s a Fonográfnak is vannak rettentő érdekes dolgai: például az Edison-album, fú, az mai füllel is irtó izgalmas és szellemes. De amit mindig és bármikor: az első szólólemez. Utazás. Eleve a címadó dal is, ahogy építkezik, utazik, s a végén lelassul, megérkezik – zseniális. Ennél csak a Dal az ártatlanságról tetszik jobban. „Ha te járnál ott ahol én jártam... Nem lennél már ártatlan.” Egyszer csináltam vele a Petőfinek egy hosszabb interjút, valamelyik Illés-lemez kapcsán. Ugyanazt éreztem közben, mint amit sok évvel korábban, amikor egyazon váróteremben ültünk egy kórházban (ő pár méterrel arrébb olvasgatott): hogy teljesen szerethető ember. Nem volt a tekintetében az a művészúrizálás, ami sok hasonló ikon sajátja. De nem is az a fajta ál-önirónia jellemzi, mint mondjuk Ákost. Ha valamit jónak érez az életművében, azt megmondja. És nem bántja az újakat. Fintorgás nélkül figyeli őket. És megköszöni, ha dicsérik. Kis dolog, nekem mégis nagynak tűnik. Az ásatásos küldetése is szimpatikus. Bevallom, tőlem ez a világ is távol áll, de tiszteletre méltó, hogy élete nagy részét erre tette fel. Amikor a rendszerváltás után Bródy-val csúnyán összekülönböztek, akkor én még kissrác voltam, pontosan nem értettem, mi ez a feszkó. Ma se feltétlenül értem. Csak látom, hogy ez mifelénk így megy. De tetszik, hogy kibékültek. Még akkor is, ha e békének azért a pénzhez is sok köze van. Viszont, máshoz is. Ahhoz, hogy másért is fontosak egymásnak.

Jó, hát ez az állandó elvonulás-visszatérés... Az Illéssel is, meg az önálló búcsúkoncert az Arénában, aranyáron. Meg most az Akadémián. Persze, ez is más, az is más volt. Itt most neki játszanak. A „komolyabb” műveit. De akkor is, nekem mindig furcsa, hogy minek búcsúzkodni, amikor nyilvánvaló, hogy az igazi zenészek erre születtek. Épp mostanában olvastam, büszke rá, hogy ennyi idősen is el tudja nyomni a Little Richardot!

Lehet is! Legyen is!