Roger Deakinst idén tizenkettedszerre (!!!) jelölik a díjra. Esélytelennek tűnik. De nem is tudom, jó lenne-e, ha épp a Rendíthetetlenért kapná meg. Nagyon szépen néz ki, viszont Deakins fotografált ennél jelentősebb filmeket. Például iszonyú sok Coen-mozit.
Mint a Hollywoodi lidércnyomás (nem nominálták érte), a Fargó (jelölés), Az ember, aki ott se volt (jelölés), az Ó, testvér, merre visz utad? (jelölés), a Nem vénnek való vidék (jelölés) vagy A félszemű (jelölés). Alighanem már abból is tudja, mire van szükség, ha a tesók csak csak kacsintanak egyet, vagy megvakarják a fejüket. Baljós hómezők, még veszélyesebb sivatag, fekete-fehér, film noir-os autókázás – Deakins bárhol lerakja a kamerát, ott mozitörténeti pillanatok születnek, vagy születhetnek. Rajta nem múlik semmi.
Az megvan, amikor a börtönigazgatónak leesik, hogyan szökött meg a remény rabja? Vagy amikor éjszaka jön a vonat a Jesse James meggyilkolásában? Persze, hogy megvannak. Beleégtek a retinkánkba. És A fogságban hátborzongató befejezése? Vagy a Skyfall tűzperzselt fináléja? Nos, ezek az Akadémia szerint nem voltak olyan pillanatok, amelyeket Oscarral kéne jutalmazni. Vagy épp nem úgy jött ki a lépés, vagy nem fogott a toll. Vagy azt gondolták, majd jövőre. Vagy mit tudom én, lehet, hogy azt találták ki a szavazók, hogy valami új rekordot szeretnének felállítani. Hogy majd odaadják neki a huszadikra. Egyébként ez az egész már csak azért is szemétség, mert ő az első olyan operatőr az Oscar történetében, akit ugyanabban az évben két filmért is jelöltek. És egyiket se kapta meg, milyen mókás, nem igaz? Operatőrvakítás. Még egyszer leírom: 12 Oscar-jelölés. Olyannal csinálják ezt a hülyeséget, akit a világon az összes kolléga mesterként tisztel. Őrület.
Na de persze, miért is ne tehetnék meg, volt már ilyen sokszor. De tán épp ezért kéne észhez térni végre.
