Amikor egy film nagyon bejön, az elismerés (tehetségtől és célkitűzésektől függően) sokféleképpen hathat az alkotók karrierjére. Például kezelhetik dobbantóként, hogy higgadtan és visszafogottan haladhassanak aztán arra, amerre akarnak. Vagy megpróbálhatnak görcsösen ráígérni ugyanarra – reményeik szerint minimum hasonló hatásfokkal. Ez utóbbi, általában és a közhely szerint, tipikus hollywoodi reakció, bár sok európai filmesen is tapasztalhattuk már a tüneteket. Olivier Nakache és Eric Toledano, készakarva vagy ösztönösen, de utóbbit választotta: úgy dolgozták fel az Életrevalók váratlan világsikerét, hogy csináltak neki egy szellemi folytatást.

A Samba ugyanis, kár is lenne tagadni, nem csak azzal hasonulna a pár évvel ezelőtti közönségkedvenchez, hogy címszereplője Omar Sy, hanem azzal a humanista könnyedséggel is, ahogy hozzányúl egy kényes és fontos témához. Az illegális bevándorlók ügye nem csak Franciaországban, de a Föld számos pontján számít érzékeny kérdésnek, hovatovább még azt is állíthatjuk, ott van a legégetőbbek között. Nakache és Toledano nagyon is bátran és jól teszi hát, hogy címszereplővé avat egy fiatalembert, aki legalább egy évtizede Párizsban él s dolgozik törvénytelenül, majd egy banális ügy miatt lebukik, s nagy esélye van rá, hogy kitoloncolják. Kemény, és a témát tekintve igencsak hétköznapi helyzet ez, s a rendezők azzal „életrevalókosítják” a sültrealizmust, hogy egyrészt egy gátlásos hölgyet ültetnek Sambával szembe, aki nem csak segíteni akar neki, de szépen bele is szeret, másfelől meg ezt az egész szituációt leöntik azzal a bizonyos „történjék bármi, az élet akkor is szép, feltéve, hogy nyitottak vagyunk egymásra” mártással, amitől első filmjük olyan finomra és táplálóra sikeredett.

Csakhogy a szósz nem minden. Ugyan Sy még mindig szép férfi és jó színész, Charlotte Gainsbourg pedig mindent meg tud oldani, amit rábíznak, nem beszélve arról, hogy egészen sajátos kisugárzása van, sőt a mellékszereplők is teljesen szerethetőek, s számos olyan jelenete van a filmnek, amitől tényleg jobban érezzük majd magunkat (elvégre ezek leginkább arról szólnak, hogy karaktereink mennyire vidámak is tudnak lenni szar helyzetük ellenére, tessék majd figyelni a házibulizós, Bob Marley-re táncolós-éneklős részt), ám mindez kevés egy igazán maradandó mozihoz. Leginkább azért, mert a jó meséhez, pláne, ha a való életből kölcsönzünk hozzá erős helyzeteket, nem árt egy logikus, kimunkált forgatókönyv. Az Életrevalóknak volt ilyenje, sőt lírája is volt. A Sambában vannak vicces, érzelmes, működőképes jelenetek, viszont inkább erőlködik, mintsem egyenesen következne belőle az optimizmus. Így nem tud összeállni egyetlen magunkkal vihető pozitív benyomássá. Azért se, mert az üdvösséghez kiemelten fontos lett volna az ügyesen kitalált befejezés. Amilyen van neki, az minden, csak nem ügyes: leginkább butácska és hazudós. S azt hiszem, ennek a filmnek a legnagyobb baja ez: hogy saját, vitathatatlan bátorságát áldozza fel a mosolygós semmiért.