Mindenki szerette. Az nem lehet, hogy ne szerette volna mindenki! Adja magát, épp ezért nem lehet kihagyni: tőle tudjuk, hogy egyedül azért nem megy, mert mindig kell egy csapat. Bár megfogadnánk egyszer!

Első mozifilmszerepében, a Liliomfiban az ifjú Schnaps, utolsóban, a Noé bárkájában az öreg Stock Ede – nyilván Sándor Páltól indult, hogy így adjon és kapjon Minarik egy hátrapasszt. Ami közte volt: színház- film- és tévétörténet. A csúnya fiúnak is van szíve. A csúnya öregfiúnak is. Csúnya? Az eszünk tokja a csúnya. A nemzet színészének akkora szép szíve volt, hogy belefértünk mindannyian. Túlzás? Lehet. El lehetett hinni? El. Béláim, van még kérdés? Persze, úgynevezett nehéz ember volt. Nagy ügy, ki nem az? Illetve, ő az lehetett. Humora is volt hozzá. Színházat rengeteget rendezett; bábszínházat is. Filmszínházat csak egyet: a Legényanyát. Egy időben nem volt házibuli, ahol hajnalban ne lett volna ez az egyik néznivaló. Garas tényleg választás nélkül lett kedvenc. (Oda)adta magát. Természetes volt, hogy odavagyunk érte. Biztos pont. Egy nadrágban mindenkivel. Az összes ripaccsal. Az összes törpével. Titkosan óvott minket, mint Kőnig tanár úr. Még egy olyan statikus borzalomban is jó tudott lenni, mint a poszt-Szomszédoknak is tekinthető Életképek. A hangja karistolt, majd elevenbe vágott. Utánozhatatlan. Illetve legfeljebb csak utánozható. A szinkronban Horace. Morgó. De mindenekelőtt: A profi. Sztankayé volt Belmondó, viszont A profi: Garasé. Mindörökre. Leugrik róla, mégis eggyé válik vele. Melankolikus mulatság, férfimunka.

Szamárköhögés. „Elmegyek innen. Sztepptáncos leszek. Ti pedig... Lövöldözzetek, csukjátok le egymást, jelentsétek fel egymást.” – És szteppel. A parkettán. Csíkos pizsamában. Egyik kezében zsíros kenyér, a másikban konyakosüveg. Ahogy azt kell.

Csak rá kellett nézni, a nap is látta: született táncos volt.