Tegye fel a kezét, aki iskolásként csupán filmként tudott tekinteni a nagy magyar mesemondó (csinos becenév, mindig tetszett) művei alapján forgatott, színes-szagos-romantikus mozgóképekre! Többek voltak annál, s talán többek még ma is. Életmentő adaptációk. Diákmegmentők. Az a szép bennük, hogy mondjon bárki, bármit: jó filmek. És értik Jókait.
Arról nem nyitnék vitát, megtették már helyettem sokan, s alighanem lesz is még ilyen sok (egészségükre), hogy mondjuk az általánosban mennyire hasznos a Kőszívű ember fiaival kínlódtatni a gyereket - maradjunk annyiban, hogy a sikerélmény fontos dolog, s én is annak éltem meg, amikor túljutottam az első jó sok oldalon, s végre élvezni kezdtem Baradlayék társaságát - de igazából ennek már az elején is élvezetesnek kellene lennie, nem? Jókai valóban őrült nagy sztorizó volt, nemzeti kincs, zseni, szóval, minden igaz róla, amit tanítottak és tanítanak. De bizonyos kor alatt azért elzsibbad az ember nyaka, ha lekuporodik Mór bácsi hintaszéke mellé, s hallgatni kezdi aprólékosan felépített történeteit. Nem a tömörségéről volt híres, na. Szeretett szépen körbevezetni, mielőtt úgy igazán elkapta volna az olvasó grabancát. Magam is számtalan olyan délelőttre emlékszem, amikor kockás plédbe csavarba feküdtem az ágyon, s rágódtam a végtelen oldalakon...
...és amikor már úgy éreztem, tutira bealszom, megjelent anyám egy videókazettával.
Le szeretném szögezni, hogy végigolvastam mindent, amit kellett. S szerettem is őket. Miután megnéztem, teszem azt, Gertler Viktor vagy Várkonyi Zoltán és Zsurzs Éva feldolgozásait. Igen, hamarabb néztem meg a filmeket. A Kőszívűt. Az aranyembert. A fekete gyémántokat. És a többit. De könyörgöm, miért lenne ez baj, hisz ezeket a filmeket tényleg olyan arcok rendezték, mint Várkonyi, Gertler vagy Zsurzs! Aztán elolvastam a könyveket. És igen, azt is vállalom, jobb volt úgy olvasni, hogy voltak arcok a fejemben, amiket a karakterekhez képzelhettem (de milyen arcok: azért az se rossz kultúrélmény ám, hogy tizenévesen megismertem Magyarország legnagyobb színészeinek javát, köztük rengeteg olyat, akik akkor már rég nem éltek). Szigorúság volt otthon, nem lehetett linkelni, szóval nem állítom, hogy azért vettem a kezembe a regényeket a maguk vastag valóságukkal, mert annyira a szívemen viseltem volna a dolgot - de nem is ez a lényeg. Hanem, hogy Várkonyi meg a többiek valóban értették a dolgukat: attól nem lesz a gyereknek baja, ha először az ő értelmezésükben ismerkedik meg Jókai Mórral.
Ezt az egészet igazából azért írtam le, mert ciki, nem ciki, de nekem Jókai ezeket a filmeket jelenti. Valahogy jó időben készültek el: ma már nem lehetne így megcsinálni őket, mosolyognánk rajtuk, viszont máshogy meg nem lenne érdemes. Alázatosan, szép és drága kosztümökben, patinás díszletek között jókaizott Mécs, Bitskey, Tordy, Páger, Béres, Csorba, Latinovits, Pécsi, Huszti, Koncz és még valahány név a magyar színészlexikonból. Bárki előtt vállalom, hogy ezek a kritikailag sokszor lesajnált mozgóképek alkalmasak arra, hogy megmutassák, merre van a könyvespolcon az írott változat. Miért ne vállalnám? Elvégre szinte közhelynek számít már, hogy azok a filmesek készítik a legjobb adaptációkat, akik maguk is remek olvasók. Van nekem bátorságom azt állítani Várkonyi generációjáról, hogy nem volt ilyen? Ha lenne, se mondhatnám. Mert szerintem az volt, és kész.