Buta vagyok én, Karak? Nem vagy buta. Csak még keveset tudsz. Ő viszont sokat tudott. Most láttam valami régi kabaréban, szórakozott orvost játszott, persze, nagyszerűen, tökéletesen időzített poénokkal. Mindent nagyszerűen csinált. Mindenki nagypapája. Lányával, Csákányi Eszterrel szigorú. Jellemző, hogy utolsó szerepében, már nagyon betegen táncolni tanított (Sose halunk meg!). Hihetetlenül szinkronizált. Van egy sztori is arról, hogyan szívatta a Pannióniában az ifjakat.
Ha jól emlékszem, úgy mesélik, Laci bácsi szerette eljátszani, hogy egyetlen röpke pillantás után meg tud jegyezni rengeteg szöveget. Ami egyébként igaz is volt, de nem úgy... Szóval, háttal fordult az üveglapnak, ami mögött volt a technikai stáb, s úgy kezdett szinkronizálni, hibátlanul, szájmozgásra. Csak arra nem figyelt senki, hogy volt egy tükör, amiből mindent látott - a szöveget, meg a képet is. Állítólag egész iskolányi újonccal megcsinálta ezt, mire lebukott.
Charles Laughton, Albert Finney. Foxi Maxi. Frédi. Balu. Fantasztikus, ahogy utóbbi rajzfilmfigurákat megszólaltatta: nem volt jellemző rá, hogy különösebben elváltoztatta volna a hangját, meg hát, a karakterek többségénél nem is lett volna erre szükség. Nem volt ezekben a szinkronmunkákban semmi leereszkedő. Természetesség, belülről fakadó, bölcs játékosság volt bennük. Na és ott volt Karak, Fekete István és Dargay Attila keserédes humorú Yodarókája. Kicsi voltam, amikor találkoztam vele a képernyőn keresztül. Olyan kicsi, mint Vuk. De ma is megnyugszom, ha hallom a hangját. Még a szomorúsága is megnyugtat.
