Születési neve: Dózsa György Filmszínház. Született (felavatódott), Sztálinvárosban, december 20-án (csak szólok, hogy én sok évvel később ugyan, de hónapra és napra majdnem ugyanekkor születtem). Tervezte: Szrogh György – milyen más stílusban, mint szocreálban. Hé, elvtársak, hisz 1951-et írtunk! Nyitófilm: Megvédjük Cáricint, magyarul beszélő, szovjet. Közönség: lelkes és számos. Teltházas.
Nagyanyám az Újvárosi kórházban dolgozott – szemben a mozival. Mi a Skálánál laktunk, ha bent voltunk a nagyinál, vagy épp felszúrták a fülem (akkortájt sokat felszúrták, ha meglátott a nővér, már készítette a kakaót), hazafelé átsétáltunk a téren. Illetve, a Dózsáig séta, ott lecövek. A magas ablakokra volt szépen kiragasztva az összes aktuális plakát, hogy mik lesznek majd műsoron. Jó sok ablak, rángattam anyámat jobbról-balra, majd vissza. A kis egyszarvú, Kék villám, Nyomás utána, Cápa, Ki öli meg Európa nagy konyhafőnökeit? Ezek nem egyszerre, nem egy évben mentek, de a fejemben ott vannak, szépen sorban, s álmomban még ma is szoktam köztük rohangálni. Anya megnézhetem? Anya, anya, megnézhetem? Középen, a bejáratnál a havi műsorplakát, azt meg lassan és sokszor, hangosan fel kellett olvasnia: kiemelt, III. helyár; harmadik hétre prolongálva, csak 18 éven felülieknek!
Nagy bejárati ajtók, bent pont szemben a pénztárfülkék – oldalt plakátok rajta (például: Magic – A Queen Budapesten). Hétvégén a sorban őrület: a hatodikról a termetes Szűcsné beállt az egyikhez, a másik pénztárhoz pedig odaparancsolta fél fogára se elég férjét, hogy biztosan jó helyük legyen a Beverly Hills-i zsaru kettőre. A pasas be is állt egykettőre. Mert volna nem beállni. Az én apám profibb volt, nekünk mindig zsebben pihent jó előre a jegyünk, a Szaffira például úgy, hogy a házban – nagy ház volt, tízemeletes, A és B épülettel! – senki se tudott szerezni az első szombatra. Mi, azaz ő: tudott. Apám szerette a Dózsát, mindig elmesélte, hogy ez premiermozi, ide régen is időben jöttek a filmek. Mármint nem hollywoodi, hanem a budapesti idő szerint, de az is nagy dolog volt: a Dunai Vasmű városával nem lehetett, mert a sok embernek kellett inkább szórakozni, ha már a hosszú évtizedek alatt az egészségükbe került az ötéves tervek szerint az a sok kosz és füst. Akarom mondani, ha már ilyen lelkesen és boldogan építették a jövőt.
A Dózsában láttam mindent. Vagy ott láttam volna, ha beengedtek volna. A szüzességemet E.T. vette el (bocs, ezt nem bírtam nem így leírni), ott láttam a Spencer-Hill összest, a Dargaykat, a mindent. Ott nem engedtek be a Gyilkos robotokra és a King Kongra (a régi remake-re, amiben Jessica Lange a majomkirály szerelme), a Dózsában láttam a BMX-banditákat, a Végtelen történetet (mozibérlet, ifjúság mozibérlet!), az első Batmant. Még pisilni is a Dózsában kellett a legjobban: a Tiszta románc alatt megittam vagy másfél liter kólát, s még a felénél se tartott a film, amikor már embertelenül ki kellett volna mennem, de kitartottam. Ma inkább felállok. Akkor is ott kötöttem ki, amikor sok zűröm volt a szüleimmel, s elszöktem otthonról – a kilencvenes években az emeleten úgynevezett Galéria üzemelt, játékterem és ivolda, ám egy ajtón be lehetett lógni a belső lépcsőkhöz. Elbújtam a vécében és megvártam, míg elkezdődik az előadás. Megnéztem kétszer az Oroszlánkirályt, este pedig az Időzsarut. Amikor megkerültem, be kellett menni a rendőrségre, bejelenteni, hogy megvagyok, a zsaru nem hitte el, hogy filmet nézni mentem a moziba. Biztos csak Mortal Kombatozni akartam, ilyenek ezek, mondta apámnak.
Az első nagyon komoly barátnőmet is a Dózsának köszönhetem. Egy műsorváltozásnak. Nem is tudom, mit akartam megnézni, de arra emlékszem, hogy A szikla ment, azt meg addigra már kétszer láttam. Úgyhogy hazaindultam, akkor már nem Újvárosban laktunk, úgyhogy ki, a buszállomásra. Na, akkor lelültem egy lány mellé. És még egymás mellett üldögéltünk, jártunk-keltünk utána majd’ nyolc évig.
Elkanyarodtam. De a Dózsa felé is régen kanyarodtam. Nem is tudom, mikor láttam ott filmet utoljára. Talán A jedi visszatért, amikor a felújított változatokat mozikba küldték. Apámmal mentem, hogy nosztalgiázzunk, akkor őt már kirobbantani se lehetett a falusi házból. Fontos volt, hogy együtt megnézzük: 1985-ben ment a Dózsában a Jedi először, apám kórházban volt, engem a szomszéd nő vitt el rá a fiával együtt. Suttogva olvasta nekünk, az óvodásoknak a feliratokat. A film végén anyám már kint várt, egy képeskönyvszerűséggel a Jediből. Apu küldte, és azt üzente, sajnálja, hogy nem együtt láttuk. Évek múlva tudtam meg, anyám elbúcsúzni ment be hozzá. Tüdőgyulladással feküdt, lógtak belőle a csövek, az orvosok azt mondták, szerintük ott marad. De nem maradt, pár nap múlva sokkal jobban lett. A jedi visszatért levették a műsorról, vagy már nem jutottunk el rá. Csak arra a megpiszkált verzióra, 1997-ben. Én boldog voltam, hogy végre. Apám nem volt elájulva. „Fiam, megvan videón".
Régen az volt a nagy vágyam, hogy egyszer hadd rakjam én ki azokkal a ronda nagy betűkkel a heti műsort a bejárat fölé. Egy időben még azt is tudtam, a nagyterem földszintjének melyik sorából zsibbad el kellemesen a nyakam – mert a Dózsában eléggé fent volt a vászon. Most meg azt se tudom, mit játszanak és mikor. Vissza kéne menni egyszer. Beülni valamire.
