A reagge legnagyobb ikonja ma lenne 70 éves. Nyilván akadna a Legenda vagyoknál kevéssé tucatfilmesebb mozis idézet, amihez zenéjének, lényének köze van, ám szerintem nem zavarná, hogy egy ilyen kis semmiség jut eszembe most róla. Sőt, sűrű füsteregetések közepette, elszállt mosollyal bólogatna, s helyeselne, hogy érti, érti. Gyorsan elmondom, miért.

Gondoljunk már bele: a világnak annyi, kábé egyedül vagyunk, odakint a metropolisz vadászterep: ha jön az éjjel, támadnak a CGI-szörnyek. Mit csinálunk ilyenkor, mielőtt besötétítenénk? Nem, dehogy: nem Beethovent hallgatunk, attól csak még jobban magunk alá süllyednénk, aztán elfelejtenénk esetleg megvédeni nyamvadék kis életünket. Hanem kutyát fürdetünk! S hadd szóljon a Three Little Birds! Csodálatos jelenet, igazából szinte csak ezért bírtam ezt a filmet annak idején – s amikor néztem, arra gondoltam, hogy ebben tök benne van, hogy miért marad menő örökké ez a csóka. Meg arra is gondoltam, hogy ha egyszer legenda leszek, én is csak Bob Marley-t fogok nyomatni, mielőtt nekiállok legendáskodni. Elvégre ezekben a dalokban mindaz ott ragyog, amiért érdemes élni. Vagy inkább, amiért nem érdemes aggódni. Hisz ha vége van – vége van. A depresszív zúzástól úgyse lennénk erősebbek. Nem igaz, főnök? Yaman!