Napokon belül mozikban az ötödik rész – ami tán a negyedik, vagy nem is tudom, hányadik, a lényeg, hogy megbindzsizik a dolgokat benne rendesen. Félek tőle, legalább annyira, mint a véznábbik jövőből jövő lövő az időutazás okozta migréntől, de hát a Terminátor, az Terminátor, tudja ezt minden kicsi és nagy, na meg a franchise jogtulajdonosai is. Pajor Tamás nem éppen ideillő soraival (vissza)élve: Ismerem a dörgést, de mikor lesz itt villám? Meglátjuk. De előtte még elmondanám, mit jelentett nekem az első.
Kábé nyolcévesen láttam először. Persze, egy csomó hú meg há volt benne, Arnold Schwarzenegger megműti benne a kezét például, s közben rezzenéstelenebb az arca, mint nekem, amikor sokadszorra löknek fel a hármas metrón. Na, az fent volt a falon a nagybátyámnál poszterbe', pontosabban nem volt az poszter: egy német színes magazinból lett kivágva a kép, szöveggel együtt, mert minek lacafacázni. Mondanom se kell, mire a Mokép a nyolcvanasok legvégén behozta moziba, már csak annak nem volt meg narrátoros VHS-en, aki nem akarta nyugati mocsokkal beszennyezni a képmagnóját. Ilyenek persze nem voltak, a szomszéd traktorostól, a kocsmároson át, a polgármesteren keresztül, talán egészen az új pedagógiai élményekre nyitott óvónőkig mindenki boldogan szennyezte magát – szóval, Schwarzi a magyar mozipremierre már akkora sztár volt errefelé is (részint mert addigra a későbbi filmjei is elérhetőek, tekerhetőek és szétmásolhatóak voltak mifelénk, ilyen-olyan formában és képminőséggel), hogy a döntnökök alighanem csak azért mutatták be rendes forgalmazásban a Terminátort, hogy ki legyen pipálva. Asszem, az eredeti poszterféleség egyik példánya, ami aztán hosszú évekig díszelgett a szobámban, három pálcás volt a baracsi búcsúban. Arra nem emlékszem, hogy valóban onnan szereztem-e, apám légpuskázta vagy nem – arra viszont igen, hogy nem esett ám le annak idején, hogy az izomkolosszusnak látszó, osztrák tölgyről mintázott kibernetikus organizmusnak az a bizonyos „visszatérős" egymondata annyira korszakalkotó lett volna (ha már itt tartunk, a „Jöjjön velem, ha élni akar” sokkal jobban beragadt már akkor). Visszatért a robot, tényleg visszatért, a kocsival együtt, bele a rendőrőrsbe, a jelenet frappáns keménységét persze felfogtam és ámultam rajta. De ennyi.
Még csak nem is a látvány miatt ájultam el a Terminátortól, hanem azért, mert akkor baromira úgy éreztem, hogy a harc a Kyle Resse-Sarah Connor páros és a T800-as között korántsem lejátszott meccs. Mármint nem voltam benne biztos, hogy a jók fognak győzni – s ezt iszonyú izgalmasnak éltem meg! Ma már ez az érzés nyilván evidens, főként felnőtt fejjel, hisz ha valami működik, magával ragad, akár csak pillanatokra is, de hajlamos vagy elfeledkezni a főszereplők felé robogó, egészen konkrét, esetleg csak kvázi happy endről. De akkor, 1987 tájékán majdnem telepisiltem tőle a nadrágomat. Bár volt már némi műveltségem, tehát sejtettem, hogy Hollywoodban azért a legtöbbször szebb lesz a vég, mint a közép, viszont arra konkrétan emlékszem, hogy mennyire kapaszkodtam a fotel műszőr terítőjébe vagy milyébe, amikor például a terminátor a legelső (téves) címen leszakította a biztonsági láncot, vagy mennyire nem mertem levegőt venni annál a résznél, amikor a diszkóban úgy ment előre a halálosztó az ő lézeres keresőjű fegyverével, mint egy meghipnotizált kidobóember, közben meg mindenki lassítva táncolt. Azt meg inkább hagyjuk, amikor a végén kergetőznek a gyárépületben – ezt szerintem hosszú évekkel később láttam csak teljes egészében, mert az első néhányszáz megtekintés alkalmával nem mertem rendesen ránézni az Orion CTV 556 SPOC Viking típusú, színes televíziónk képernyőjére.
Tehát nem volt nekem semmi rálátásom James Cameron első óriási, s egyben igencsak jelentős sikerére, mármint filmtörténeti jelzések biztosan nem villogtak a szemeim előtt. Egyszerűen csak én voltam az egyik élő bizonyíték a sok-sok-sok millió közül, hogy a Terminátor: rohadtul működik. És egyébként még ma se tűnik rozsdás ócskaságnak – nemrég láttam a Blu-ray kiadást, hát... Azt nem mondom, hogy a finálét ismét annyira félve néztem végig, de azért voltak olyan pillanataim, amikor arra gondoltam, hogy mi van, ha rosszul emlékszem? Mi van, ha mégis kinyiffan Sarah Connor, s a rendező úr később aztán nem veheti feleségül?
Persze, nem halt meg – ám azt hiszem, nemsokára megint megyőződöm róla, tényleg jól láttam-e a dolgot. TADAM-DAMM-DA-DAMM! TADAM-DAMM-DA-DAMM!
