Kicsit az is vagy, amit megnéztél

Filmszerész

Tessék nézni, megjelent egy menő filmes kötet!

2015. június 28. - Kovács Gellért

all_the_presidents_men.jpg

A Címlapsztorit, amely arról szól, hogy az amerikai filmekben miképpen nyomultak, nyomulnak az újságírók, nagyon jó barátom, Kárpáti Gyuri írta. Nem csak ezért ajánlom – ha vacak lenne, inkább csendben maradnék –, viszont tiszta haszon, hogy ismerem, mert így közre tudok adni egy hosszabb részletet. Az igen izgalmas hetvenes évek a téma. Íme!

"A Watergate-ügy és az újságírás erkölcsi megtisztulása a hetvenes években

Hiába John Wayne és A zöldsapkások hazafias buzgalma, a hetvenes évek fordulójára a közvélemény egyre jobban szembehelyezkedett az indokínai eseményekkel. A vietnami történések előrehaladtával egyre több aggasztó részlet és eltussolt információ került napvilágra a háború kétességéről, a tévéhíradók által közölt beszámolók, az embertelenségek képi ábrázolása egyre nagyobb nyomás alá helyezte az amerikai kormányt. 1969 márciusától 14 hónapon keresztül az amerikaiak titkos bombázásokat hajtottak végre Észak-Vietnam és Kambodzsa ellen – legalábbis az események elhallgatottak voltak az amerikai közvélemény előtt. Nixon csak 1970. április 30-án ismerte el a katonai műveletet egy tévéadásban. A vietnami háború sajtótörténeti jelentősége nemcsak a sosem látott mennyiségű riportban, akkreditált médiamunkásban, a külpolitikai tévedések leleplezésében rejlett, hanem hogy a tudósítók komolyan elkezdték megkérdőjelezni munkájuk etikusságát.i Amilyen dilemmával szembesült vietnami tartózkodásakor Haskell Wexler, olyan erkölcsi kérdéseket tett fel egyre több újságíró, s ezek a kételyek megjelentek a vásznon is. Sydney Schanberg úgy nyilatkozott, hogy a legnehezebb morális riporteri paradoxon Vietnamban egyidejűleg emberi lénynek maradni és profi megfigyelőnek lenni. „Odafutsz a helyszínre, ahol néhány ember halott, mások sérültek. Jegyzeteket készítesz, fotózol néhányat, mialatt megpróbálod eldönteni, hogy mit is tegyél. Segítsél a sebesülteken? Adjál vért? Közben pedig elvárják, hogy visszamenj és megírd a sztorit. Mert a feladatod, hogy elmondd az embereknek, hogy hol voltál, s ismertesd a történteket számukra. Ez a kimondatlan esküd. De hogy maradhatsz eközben emberi lény?”

Utóbbi kérdés megválaszolása két évtizeden keresztül nem múló témát jelentett a sajtófilmek számára. Az újságíró már az ötvenes években sem etikusságáról volt híres (A siker édes illata, Ace in the Hole), de a szenzációhajhászás mellett a háborús dilemmák tovább mélyítették a riporterek morális küzdelmét saját maguk, szakmájuk és a társadalom ellen. A hetvenes évek elejére tetőzött a társadalmi kiábrándultság, s a nemzet teljesen elveszetten várta megmentőjét, melyet az előzmények ismeretében némiképp váratlanul az újságírókban talált meg. A krízis azonban addig még tovább mélyült, mielőtt egy politikai skandalum révén a sajtó ismét erkölcsileg megtisztulva állhatott ki a nyilvánosság elé.

Ennek első lépése Daniel Ellsberg kiszivárogtatása volt. Az utóbb Pentagon-iratok néven elhíresült ügy egy 7000 oldalas, szigorúan titkos tanulmány nyilvánosságra hozatalát jelentette 1971-ben, amely az amerikai hadsereg vietnami politikájának értelmetlenségét támasztotta alá. Robert McNamara hadügyminiszterként rendelte meg egy titkos bizottságtól a jelentés összeállítását (az akkori elnök, Lyndon B. Johnson tudta nélkül), amelynek tagja volt Daniel Ellsberg katonai elemző is. Miután a tanulmány nem érte el célját, az amerikaiak nem fejezték be a vietnami háborút, Ellsberg a Pentagon-iratokat titokban lemásolta és átadta a The New York Times-nak. Figyelemre méltó, hogy még a szerkesztőségen belül is hónapokig vitáztak arról, nyilvánosságra hozható-e a dokumentum. Végül a lap, jogászaik tanácsa ellenére megjelentetett egy részletet belőle, és bár Richard Nixon előbb demokrata elődjére hárította volna a felelősséget, végül tanácsadójára, Henry Kissingerre hallgatva nemzetbiztonsági ügyet csinált a publikációból, és a további közlést – első alkalommal az Egyesült Államok történelmében – bírósági úton akarták megakadályozni. A sajtószabadság első erőpróbájának nyilvánított ügyben végül a Legfelsőbb Bíróság tagjai is egymásnak ellentmondó döntéseket hoztak, és végül nem akadályozták meg a közlést.968full-all-the-president_s-men-photo.jpgA vietnami háború és a Pentagon-iratok spirált indított el, melynek végpontja a Watergate-botrány, majd az események hatására Nixon 1974-es lemondása lett. A körülmények ismeretében mintha az elnök és tanácsadói felkészítették volna a legrosszabbra a közvéleményt azáltal, hogy folyamatosan kántálták a szlogent („Ne higgyen annak, amit az újságban olvas.”), arra az esetre, ha valami mégis történne. És történt is. A Watergate irodaépület-komplexumban 1972-ben betörtek a Demokrata Párt elnökének irodaként használt lakásába, hogy republikánus megbízásra lehallgatókészüléket helyezzenek el. Az először a The Washington Postban mindössze kishírként közölt bűncselekmény országos botránnyá dagadt, melyben az elnök, Richard Nixon először tagadta érintettségét, majd utóbb bevallotta, hogy tudott a megbízásról. A lehallgatási botrány nem volt szőnyeg alá söpörhető a szabad sajtó őshazájában, s a politikai lavina maga alá temette a magabiztos, s kezdetben hevesen tagadó elnököt. A skandallum nyilvánosságra hozatalában és teljes felgöngyölítésében a The Washington Post két újságírója, Carl Bernstein és Bob Woodward játszott kulcsszerepet, valamint egy Mély torok fedőnevű titkos informátor, akinek valódi személye csak 2005-ben vált nyilvánossá.

1973 őszén, amikor a Watergate-dráma még nagyban tartott, s bírósági szakaszában járt, a New York Magazin az oknyomozó újságírót kikiáltotta az új amerikai népi hősnek. „Reszket az egész kormány, nem beszélve a politikusokról és milliomosokról” – harsogták a címlapok országszerte, az oknyomozó újságírók elkötelezett munkájára utalva. „Egy ország számára, amely nemcsak vezetőjében, de önmagában is bizonytalan, az újságíró kínálja a bizonyosságot” – emelték piedesztálra a The Wahington Post két, az ügyet felgöngyölítő munkatársát. „A legszebb pillanat a nyomtatott újságírás számára” – mondta a Watergate-ügy leleplezéséről David Laventhol, a Newsday kiadója. „Megmentették az országot” – nyilatkozta évtizedekkel később Billy Ray, A hazugsággyáros (Shattered Glass, 2003) rendezője. Az újságírás, mely évekig lesajnált, megvetett szakma volt, Bernsteinék dicső tette után egy pillanat alatt ismét vágyott foglalkozássá vált. Rekordszámú, 50 ezer diák jelentkezett újságírás szakra a Watergate után, olyan fiatalok akartak bekerülni a szakmába, akik előtte sosem tették be a lábukat szerkesztőségbe, de mindannyian az új Woodwardok és Bernsteinek szerettek volna lenni.

Ezek a fiatalok az újságírásról valamennyi tapasztalatukat a filmből merítették, s a szerkesztőséget is csak úgy képzelték el, ahogy a moziban látták. Miért is lett volna ez másképp? Az újságírói munka addig nem a nyilvánosság előtt zajlott, ahogy teszi majd a hetvenes évektől. A külföldi tudósító helyét a népszerűségi listán a pillanatnyi divatnak köszönhetően átvette az oknyomozó újságíró. A filmeknek pedig volt honnan és miből meríteniük: Bernstein és Woodward tettét követően minden sajtótermék oknyomozó újságíró részleget hozott létre, s hasonló megdicsőülésre vágyott, mint a The Washington Post és munkatársai. A szakma pedig értékelte a tényfeltáró munka megújulását: 1974-ben a hat kiosztott Pulitzer-díj közül négyet oknyomozó újságírásért ítéltek oda. Ez a hirtelen fordulat és globális szakmai expanzió sosem látott impulzusokat indított el a filmekben, az újságíró személyében új superman született a vásznon, az újságírás pedig ismét tiszteletreméltóvá vált.

A filmekben újra népszerű oknyomozó riporterek, példaképek lettek. A mozik többségében ritka fajta individualistának ábrázolják őket, akik egy növekvő bürokráciájú szakmában küzdenek. Óvatos vagy korrupt szerkesztőikkel szemben olyan társadalmilag érzékeny témákat kutatnak, mint a nukleáris energia vagy a legfelsőbb politikai körök korrupciója, s megtanulták, hogy az állítólagos törvényes intézmények is melegágyai az összeesküvéseknek. A hatvanas évek konspirációs thrillereiből zökkenőmentesen jutunk el a klasszikus oknyomozó történetekig, hőseik ugyanazon fejlődési skálán találhatók meg, hasonló erényekkel rendelkeznek, viszont morálisan egyre legtisztultabban egy erkölcsileg tisztuló társadalomban.the-parallax-view.jpg

Újságírók összeesküvések nyomában

A Hollywoodban a hatvanas években készülő paranoiafilmek növekvő népszerűségnek örvendtek. A tematika legelismertebb rendezője, Alan J. Pakula három filmet is szánt a Kennedy-gyilkosság hatására népszerűvé váló összeesküvés-elméletek kedvelőinek a hetvenes évek elején, melyek nemcsak látványos evolúciós fejlődést mutatnak egymáshoz képest, de bennük az újságírói hivatás drámai átalakulása is egyértelműen tetten érhető. Pakula ún. paranoia-trilógiájának első alkotásában, az 1971-es Klute-ban még csak egy kisvárosi nyomozó igyekezett egy eltűnt ember nyomára bukkanni egy prostituált segítségével. A film még nem riporteri nézőpontból világította meg a történetet, s hiányzott belőle a politikai dimenzió is, ám egy motívumában feltétlenül úttörőnek tekinthető: nyitójelenetében a gyilkos egy hangfelvételt játszott le. Figyelemre méltó, hogy három évvel a Watergate-botrány nemzeti üggyé válása előtt a rendező váteszi módon tudatosította a nézőben a technika azon képességét, mely kikezdi a magánélet intimitását és autonómiáját. Egy olyan témát vezetett be a köztudatba, mely kihagyhatatlan toposzává vált az összeesküvéselmélet-filmek rendezőinek; alkalmazásának legnagyobb kritikáját és veszélyét pedig a Magánbeszélgetés (The Conversation, r.: Francis Ford Coppola, 1974) című film fogalmazta meg.

Három évvel a Klute után A Parallax-tervben (The Parallax View, 1974) a nyomozót lázadó riporter váltotta fel, aki a legnagyobb ellenállással dacolva igyekezett leleplezni egy összeesküvés-elméletet. Loren Singer 1970-ben jelentette meg azonos című regényét, meglovagolva a hatvanas évek politikai merényletei körüli kérdőjeleket és összeesküvéseket, majd a Watergate-ügy után hirtelen megnövekedett az érdeklődés a művének megfilmesítése iránt. A Parallax-terv par excellence paranoiafilm, a politikai gyilkosságokra és felderítetlenségükre adott filmes válasz egyik ékes példája, nem kevés a valóságból átemelt politikai referenciával. A történet egy szenátor elleni merényletből indul ki, s a nyomozás végén a nyilvános szereplés utáni vágytól vezérelt magányos őrültet jelölik meg tettesként, egyben motivációként. A bizottság a felelőtlen spekulációknak kívánja elejét venni, melyet szerintük a sajtó gerjesztett az azt megelőző hónapokban a merénylettel kapcsolatban. Ez a prológus egyértelmű utalás a Kennedy-gyilkosság utáni nyomozást lezáró Warren Bizottság tájékoztatójára, ahol a bejelentést akkor sem sajtótájékoztatón tették meg, így a tájékoztatást követően a sajtó képviselői nem tehettek fel kérdéseket. Ugyanez a jelenet ráadásul – afféle nyomatékként – megismétlődik az epilógusban is, ezzel nemcsak keretbe foglalva a filmet, hanem hangsúlyozva a mozi egyik legfontosabb politikai üzenetét. Az alkotás egyaránt utal a politika sajtótól való rettegésére, valamint arra a lehetőségre, hogy egy ilyen kétes bejelentés mögött másodlagos, tisztességtelen szándék húzódhat meg.

A Parallax-tervben ugyanakkor a merényletet végrehajtó szervezetet nem politikai megfontolások mozgatják, csak az amerikai kapitalista gondolkodás vezérlik – keresletre kínálatot hoztak létre gazdasági alapon: olyan céget alapítottak, mely megfelelő összeg ellenében bérgyilkosságokat hajt végre. Ez a gondolat azonban ugyancsak kritikája a szabad piacnak, s mondanivalója némiképp összecseng a Hálózat (Network, r.: Sidney Lumet, 1976) etikátlan profitmaximalizáló törekvéseivel. Kétségtelen, hogy Pakula üzenete leegyszerűsítve úgy is hangozhat, hogy az erőszak és merényletek a vérzivataros évtizedet követően olyan fogalmakká váltak, melyek ugyanúgy megfeleltethetők az amerikai mítosszal, mint az almás pite vagy a baseball. Ezt a feltételezést támasztja alá a film közepén elhelyezett videomontázs, egy a Mechanikus narancsban (A Clockwork Orange, r.: Stanley Kubrick, 1971) látotthoz kísértetiesen hasonló, tudatmódosításra használt felvétel, mely nézőjét hivatott azonosítani feladatával, a gyilkosságok morális aspektust nem mérlegelő, lélektelenül való elkövetésével. A provokatív montázsban az amerikai sztereotípiákat (papa, mama, almás pite, amerikai zászló) vágják össze erőszakos és pejoratív felvételekkel (nácizmus, tömegsírok, merényletek, nemi erőszak képei), s a rendező a képek erejével tesz egyenlőségjelet a fogalmak közé, igen erős kommentár nélküli kritikát megfogalmazva az amerikai társadalom állapotáról.screen-shot-2013-07-04-at-22-15-44.pngA társadalombírálat mellett sajtófilmként is figyelemre méltó A Parallax-terv. Főhőse az igazság elkötelezett harcosa, zabolázatlan újságíró, aki csak múltbeli énjében emlékeztet az ötvenes évek újságírójára: korábban ivott, de letette a poharat a szakmai elhivatottságában. Néhány évvel korábban egy ilyen karakter rendőr vagy magándetektív lett volna, ám a Watergate-események után csakis újságíró feszülhetett neki a megoldhatatlannak tűnő ügynek – jegyezte meg Roger Ebert filmtörténész, hozzátéve, hogy az összes jó moziriporterhez hasonlóan A Parallax-terv újságírójának sem kell szenvednie a lapzárták szorításától vagy egy kötelező cikk megírásától. Ellenben mindig éjszakába nyúlóan időzik a szerkesztőségben, korosodó főszerkesztője kedves és megértő, állandóan kisegíti a bajból és minden fenntartása ellenére („mi közöljük a híreket és nem gyártjuk.” – mondja meggyőződéssel) finanszírozza alkalmazottjának kétes eredményű nyomozását.A Parallax-terv újságírója a már említett népi hős, természetét illetően elsősorban a rend és erkölcs védelmezője, riporteri személyisége a nyomozás előrehaladtával fokozatosan háttérbe szorul. Ebert megállapítása igaznak bizonyul, a főszereplő azért újságíró, mert az összeesküvések ellen a társadalom megítélése szerint a Watergate után a szólásszabadság és demokrácia intézményének legfőbb védelmezői tudnak fellépni, míg a korrupt vagy inkompetens bűnüldöző szervek tehetetlenek. A közvélemény számára bizonyítja ezt a sok merénylet, azok felderítetlensége, a nyomozások ellentmondásossága, a politikai vezetés megvesztegethetősége, s ezt sugallják a filmek, melyek a hetvenes évek elején a paranoiafilmekkel egyre komolyabb valóságfeltáró funkciót kezdenek betölteni az újságíró-tematikában. A rendőri korrupció egyébként A Parallax-tervben is megjelenik, amikor egy jelenetben a beszervezett rendőrök próbálják likvidálni a hírlapírót, de a bírói, végrehajtói hatalom is beszervezett az összeesküvésbe.

A Parallax-tervben – ahogy már említettük – több olyan jelenet szerepel, mely életből vett eseményekre utal, ami dokumentarista jelleget kölcsönöz az alkotásnak – a korábbi Medium Coolhoz hasonlóan –, s könnyebben sugallja a néző számára, hogy ami a filmekben látható, az történik a valóságban is (vagy legalábbis hasonló). Alan J. Pakula második paranoiafilmje azonban még mindig csak köztes állomás: bár az újságíró afféle másodvonalbeli Bob Woodwardként fésületlen hajjal és farmernadrágban hajszolja az igazságot, akcióhősöket meghazudtoló módon verekszik, ha kell, gyilkol is (!), s szerkesztője halála után sem áll le a munkával, ám Az elnök embereinek protagonistáival ellentétben még bukásra van ítélve. Az összeesküvés túl magas szintre ér el, s hiába épül be a Parallax Corporationba – egy évvel Frank Serpico rendőrtiszt hasonló akciója után –, hogy belülről szerezzen bizonyítékokat, végül elbukik küldetésében. A néző számára ugyan kiderülnek az ármánykodás részletei, de a filmi valóságban nem kerülnek nyilvánosságra a riporter halála miatt. Az epilógus bizottsági jelentése pedig a riportert is a „magányos őrült elkövető” skatulyába helyezi, s az utolsó gyilkosságot a zsurnalisztára hárítják. Az újságíró tematika A Parallax-tervvel már elmozdult az előző évtized végén elért mélypontjáról. Az újságírót igazságérzete hajtja, nyomozása során azonban törvénytelen eszközöket is alkalmaz, s még ez sem segíti végső nyomozásában. Pontosabban a néző számára már léte is némi bizonyosságul szolgál, de a filmi valóság még a túlerővel szemben elbukott harcról és az igazság eltitkolásáról árulkodik, s mint ilyen, meglehetősen pesszimista dolgozat. Üzenetében pedig az is megfogalmazódik: az újságíró ugyan elhivatott az igazság felderítése és nyilvánosságra hozatala iránt, ám magányosan még nem képes legyőzni Góliátját, a politikai korrupció intézményét. Mindezt 1974. június 14-én, a film premierjén még elmondhattuk, ám másfél hónappal később, augusztus 9-én Richard Nixon elnök lemondott, s új fejezet kezdődött az újságírás történetében, az életben és a filmen is.”

Klassz, ugye? Az előzmény-folytatás tehát ebben a könyvben, ami itt megvásárolható:unnamed_1_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

http://filmszeresz.blog.hu/api/trackback/id/tr807579722

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.