A gyermekkor nem vész el, csak Tom Hanksszé alakul. Ha pár évtizeddel korábban készül, Billy Wilder remek vígjátékot csinált volna a forgatókönyvből – de jó ez így, hisz Penny Marshallnak is összejött a végtelen szavatosságú klasszikus.
Egy időben azt gondoltam, leginkább abban az időben, amikor először láttam, hogy engem bezzeg felnőttként is mindenki utálna, elvégre már a fiatalabb kiadású Joshua, azaz David Moscow is legalább tízszer helyesebb volt nálam. Ha esetleg a régi énem meglátná a mostanit, hát biztosan egyet értene magával, hiszen Tom Hanks-től valóban messze vagyok (földrajzilag mondjuk most pont nem, elvégre Budapesten forgat), jóképűnek se mondanám magam (meg senki, aki lát engem), vicces se vagyok túlzottan, és akkor most csak a legnyilvánvalóbbakat említetten, tehát, belém aligha lenne szerelmes az Elisabeth Perkins. Mindez egyébként csak azért fontos a Segítség, felnőttemmel kapcsolatban, mert hát ugye ez a sztori arról szól, hogy mennyire jól járnának a felnőttek, ha megmaradnának gyermetegnek, elvégre, a felnőttséggel járó hasznosabb-élvezetesebb dolgok még egy kiskamasz számára is elsajátíthatóak, kitanulhatóak – de ez visszafelé sajnos nem igaz, mármint, aki megkeseredett nagykorú lett, eléggé nehezen tudja magában újraéleszteni a tiszta lelkű Pán Pétert. Erre még Pán Péter is csak Spielbergnél volt képes, de az egy másik, nem ennyire jó film, bár eléggé szeretem azt is.
Na de persze ott van ám a trükk, nevezzük ezt a film úgynevezett hollywoodi ránkhatásának, hogy hajlamosak vagyunk a Segítség, felnőttem! kivételes bájossága miatt feledékenyek lenni, s arra gondolunk a megtekintése után, hogy jaj, hát akkor most az összes gyereket el kéne küldeni ahhoz a varázslatos masinához, s mennyivel jobban járnánk, ha sok-sok milliónyi vidám, belül tizenpár éves, kívül harmincas Tom Hanks vinné táncba az Elisabeth Perkinseket. Igen, igen, ez biztos is úgy lenne, csak akkor elég nagy bajban lennénk, mert hát akkor ez a film már nem is létezhetne, hiszen gondoljunk csak bele: akkor nem lennének sótlan, vagy egymást kinyíró/megalázó felnőttek, hanem csupa-csupa nagyra nőtt, jó humorú, becsületes gyerek népesítené be Földet. S ha tovább haladunk ezen a meglehetősen butácska ábrándvonalon, akkor bizony oda jutunk, hogy magát a gyermekkort is megfosztanánk az egyik alapélményétől, hogy aszongya, nekem milyen rossz, mert mindenki csak nevel és szabályoz, bezzeg a nagyok, nekik mindent szabad, és ha nagy leszek, akkor majd nekem is szabad lesz minden. A frászt lesz szabad persze, pont, hogy nem, de erre később mindenki rájön – viszont csak azért jön rá, mert az igazi felnőtt világban csak felnőtt Tom Hanks-szek vannak, illetve inkább azok se, sőt, azokból is csak kevés van, elkeserítően kevés. Szóval, nehéz igazságot tenni, hogy akkor most mitől is sírnánk vissza a gyerekkort, ha nem is létezne olyan.
Maradjunk inkább annyiban, hogy a Segítség, felnőttem! azért is tudott nagy és feledhetetlen mozivá válni, mert végül nem Robert De Niro vagy John Travolta játszotta el a főszerepét, s ennél jobb vígjátékot én még nem láttam eddigi életemben, legfeljebb csak ugyanilyen jót. De persze a felnőttkorban is igyekszik az ember reménykedni, úgyhogy ez még simán megváltozhat. Elvégre, még csak 36 leszek ebben az évben.
