Mike Judge ugye az a fickó, aki kipattintotta a hónaljából Beavist és Butt-headet, meg Texas idióta királyait, élőszereplős ügyködései közül pedig a Hivatali patkányok a legismertebbje, s ez a film mindenkinek kedves egy kicsit, aki irodában valaha dolgozott valamennyit; például rituálisan szétvernek benne a szabadban egy nyomtatót, közben meg szól a Geto Boys, hogy csak a legmókásabb jelenetet említsem. Judge most éppen az HBO-nak készít egy felettébb zseniális sorozatot, múlt héten indult a második évad, eddig ő is rendezte az összes epizódot. A Szilícum-völgy nem csak azért menő és fergeteges, mert aktuális, amiről szól, vagy akikről szól, hanem azért is, mert egyszerre tud idióta, bűbájos és fontos lenni. Ez pedig nem semmi.

Lúzerek ezek is mind persze, mint általában a Judge-féle tahóuniverzum összes szereplője, ám az van, hogy ellentétben a röhögve tévéző véglényekkel, vagy a sorsuk ellen lázadó mezei beosztottakkal, mint ahogy a címből is sejthető, e csapat csupa zseniből áll. Divatos, mondhatni korszerű zsenikből, programozókból, számítástechnikai csúcsfejekből, akik Jan Hose címbe emelt vonzáskörzetében élnek sajátos kolóniában. Errefelé üti a billentyűzetet ugye mindenki, aki teszem azt, a legközelebbi Steve Jobs és Steve Wozniak szeretne lenni. És hát mindenki az szeretne lenni. S akkor máris megérkeztünk oda, ki is mondtuk, hogy lényegében miért is fontos széria ez, vagy ez a banda miért más, mint Judge régebbi lúzerei: mert pont attól lúzerek, vagy inkább rakjuk ki az idézőjelet, tehát, pont attól „lúzerek”, hogy tényleg szeretnének valami nagyot tenni, a vele járó anyagiakat meg szinte fel se fogják. Persze, vágynak utána, de sokkal inkább az a fontos Richardnak és társaságának, hogy maguk előtt is bebizonyítsák: annak oka van, hogy legtöbbjük olyan szerencsétlen a mindennapi életre, hogy szinte még a vécét se tudja lehúzni maga után.

Jobbá tenni a világot, hangzott el az első évad 8 részében kismilliószor, s gondolom, a remekül indult másodikban is halljuk majd párszor. Kicsit ez olyan a Szilicium-völgyi körökben, mint a szépségkirálynőknél a világbéke: valamit mondani kell. De hát, csak az elismerés a lényeg, s a Richard-félék bizony még sosem voltak olyan közel hozzá, hogy tőlük függjön a világ, meg az ő békéje. Vagy már teljesült is! De hát mégiscsak burok ez a hely, suggalja, sőt állítja a sorozat, itt aztán nyugodtan lehetsz léhűtő, szociopata, esetleg hobbisátánista, ha szállítod a megfelelő tömörítési szenzációt, vagy kitalálsz valami applikációt, amire rávetődhetnek az okostelefonosok – hasznos lettél barátom, tátott szájjal figyel a szájbertér, pár évtizede téged még le se szartak a suliudvaron, vagy épp agyonvertek, ma meg a seggarcok a szoftvered segítségével igyekeznek népszerűek lenni az ostoba csajuknál. A Szilícium-völgyben ettől függetlenül persze a kockaság ugyanazt jelenti, mint mindig: skatulyát, amiből mindannyian ki szeretnének törni, vagy legalábbis néha ők se értik igazán magukat. Vicces (nagyon vicces, rettentően vicces, iszonyúan vicces) sorozat, de igazán tényleg attól izgalmas és jelenidős, hogy valahol praktikusnak is tűnik. Mennyire bízz meg a támogatókban? Hogyan kell felépíteni egy céget? Hogyan improvizálj? Miért ne hányd el magad a legfontosabb találkozók előtt és után? Miért ne gondold azt, hogy akit nálad elmésebbnek ítélsz, az nem ugyanolyan esendő és önző, mint amilyenek a hétköznapi milliárdosok? Ilyen, s ehhez hasonló, igen lényeges dolgok vannak itt kérem frappánsan és szórakoztatóan kivesézve. Nem kell megijedni, a szakmai ügyekből én se értek semmit, de nem is azok számítanak itt igazán. Tessék csak nézni, ez most a legjobb sitcom a tévében!