És akkor jött a Tenkes kapitánya. De előtte, rondább időkben is filmsztár – akár labancot kardlapátolt Rákóczi hadnagya mellett, akár a szocialista romantika logikája szerint matekozott: 2x2 néha 5. (énekhangja itt Vámosi János, a Gábor diákban Kenéz Ernő). De nem csak néha. Mindig 5. Egy ilyen egyenes embertől az összes slágeres egyenlet igaznak hangzik.
Igen, azt hiszem, ez ugrik be róla először: hogy olyan egyenes. Gerinces. Már attól is behúzódik a sunyiság a rengetegbe, ha csak belenéz a kamerába. És hát, jól tudjuk, eleget nézett bele. Persze, mindig népszerű volt – fent említett filmjeit összesen például tízmilliónál is többen látták moziban, ami még a régi idők nézettségeihez képest is tekintélyt parancsoló, óriási tömeg. Színházban legtovább a Madáchban játszott, ám a nép leginkább a mozgóképek miatt emelte a halhatatlanok közé. Nemzet színésze. Naná! Majdnem Oscar-díjas film színésze is. Jób lázadása. Aki nem látta, még ma nézze meg – szomorú, megrendítő, elképesztő mozi. Több ilyen szerepet is kaphatott volna. Mondjuk még egy olyat, mint amiben Jack Lemmont szinkronizálta: tizenhétszer adta neki a hangját, mindahányszor feledhetetlenül. De nekem az Eltűntnek nyilvánítva maradt meg a leginkább. Talán mert Lemmon életművében is különleges darab: az apa, aki nem akarja elhinni a felfoghatatlant. Tessék megnézni ezt is – és hallgatni Zenthét. Szétkaristolja a szívet. Azt írtam, eleget nézett a kamerába, ajajj, de még mennyit! Belenézett és mondta: a szomszédoki bölcsességeket. De még abból is jól kijött, Taki bácsi kigurult bármiből. Hisz addigra már ő volt Eke Máté. Az irtó klassz kapitány. Neki el lehetett hinni mindent – azt is, ahogy Horváth Ádám a kisnyugdíjast elképzelte. Mondta Zenthe azokat a papírízű akármiket, bele az objektívbe, ám közben az igazi nagypapák is ott voltak a sorok között. Nem tudott olyan rossz lenni a Szomszédok, hogy Komlós Jucival ne lettek volna jók.
Zenthe Ferenc már eleve gazdagon érkezett Gazdagrétre. Nem lehetett azt csak úgy elvenni tőle.
