Kicsit se reprezentatív, de számomra igen hitelesnek tűnő felmérésem szerint ezt a filmet minden férfi szereti. Leginkább apáink és nagyapáink. Meg Quentin Tarantino. Meg aki látta. Az mindenesetre biztos, hogy én még nem láttam ennél vagányabb háborús filmet. Lee Marvin azt nyilatkozta róla anno, hogy egy szar, viszont rettentően élvezte csinálni.
Viszonylag sok filmet tudok nagyon sokszor megnézni, de olyan kevés van, amit tényleg bármikor végig tudok ülni. Robert Aldrich szemérmetlen ponyvafilmje ilyen – csupa nagyjelenet, csupa nagy figurával, szellemes dumákkal, büdösjó akciójelenetekkel. Persze, a második világháború drámájához nem sok köze van, erre utalt Marvin is a szarozással (s alighanem John Wayne is ezért utasította vissza a szerepet, aztán elment leforgatni A zöldsapkásokat, aminél aljasabb propagandafilm kevés forgott Hollywoodban, muhaha), de hát kérem, azóta is készültek remek popcornmozik, melyek játszótérnek használtak konkrét történelmi díszleteket. Ráadásul ekkortájt kezdett ébredezni Amerikában a zsáner ironikus, esetenként szatirikus vagy éppen nyíltan háborúellenes vonulata – Kelly hőseivel mindenki lepacsizott, aki csípi az ilyesfajta huncutkodásokat, Donald Sutherland meg nem sokkal ezután rohant át a MASH brigádjába gúnyt űzni szinte mindenből, amiből akkortájt kiemelten nem volt illendő.
Tarantino nem véletlenül rajong fanatikusan A piszkos tizenkettőért, s nyilván nem azért hemzsegnek konkrét és áthallásos idézetektől a Becstelen Brigantyk, mert más nem jutott eszébe. Ez a film megkerülhetetlen és ellenállhatatlan. Már csak azért is, mert úgy hősies, hogy közben kifejezetten szemét: akár mondhatnánk azt is, hogy e tucatnyi, botcsinálta kommandósként (fel)használt halálraítélt legalább őszintébe' nyomja: egyébként is meghalnának, nekik mindegy. Hát nem jobb a dolguk, suttogja rekedtesen a történet, mint azoknak, akik a szabad világ katonájaként, szabad emberként meneteltek a pusztulásba? Ráadásul a Dirty Dozen a szó szerinti piszkos munkát végzi: nem túszt szabadítani mennek, még csak nem is titkos terveket megszerezni, hanem nácikat gyilkolni – egy egész kastélynyit.
A tanítani valóan élvezetes forgatókönyv már önmagában elég lenne arra, hogy férfias kedvünkben érezzük magunkat – a bizarr alaphelyzetből csodásan bontja ki a kiképzést, lezavar egy kedves hadgyakorlatos csibészkedést középtájon, majd magát a küldetést is, mindeközben moralizál kicsit, elsüt néhány cinikusan cool viccet, s közben még arra is marad ideje (és így már nem is olyan sok az a 145 perc), hogy a tizenkettőből legalább nyolc karakterrel alaposabban is foglalkozzon. S ehhez bizony az is kellett, hogy Marvin (és a többi tiszt: a mindig megbízhatók, azaz Ernest Borgnine, George Kennedy és a csodásan görény Robert Ryan) mellett a sittesek is hozzák a formát. S mi tagadás, hozzák! A legendás NFL-játékos Jim Brown, a háborús-westernes örök ász (itt épp bajusz nélküli) Charles Bronson, a hasonlóan bárhova bedobható Telly Savalas – aki később különös franchise-á gyúrta A piszkos tizenkettőt, ugyanis ő volt a főszereplője annak a két tévéfilmnek, melyek az egyébként is igen gyatra folytatás (A piszkos tizenkettő: A következő küldetés) után készültek (A piszkos tizenkettő: Halálos küldetés, Végzetes küldetés) s inkább számítanak olcsó remake-nek, mint hiteles új kalandoknak. Aztán persze ott a már említett, szemtelenül fiatal Sutherland – na és persze a gárda legmenőbb alakítását nyújtó John Cassavetes, aki nyilván épp aktuális saját független rendezéséhez gyűjtött itt pénzt. És nem mellékesen olyan felszabadultan játszott, hogy majdnem kapott érte egy Oscar-díjat.
És akkor itt ragadnám meg az alkalmat, hogy megint odalegyek egy klasszikus magyar szinkronért. Elég legyen csak annyi, hogy az 1983-ban készült magyar változatot Wessely Ferenc rendezte, s Lee Marvin hangja: Sinkovits Imre. Hosszú perceket tudok idézni belőle!
