Mestermű. 6 perc az egész, a lányom végigkacagja, én meg... Nem is tudom. Én is. Bár nekem gombóc is van a torkomban közben. Nem olyan, amilyet a főszereplő kutyus be tudna habzsolni. Másik.

Ez kapta idén a legjobb rövid animációnak járó Oscart - a legjobb hosszúnak járót meg az, ami előtt a moziban látni lehetett: a Hős6os. Nyerős páros, mondhatni, bár én ezt a kicsit kicsivel jobban is szeretem, mint az egyébként tényleg remek nagyot. Amikor ilyen bűbájos kutyás dolgot látok, sokszor felülkerekedne rajtam a szomorúság, hogy hát, emberek, ez nem ám ennyire romantikus dolog! Mármint a kutyatartás. Közben meg nem lenne igaza a vállamon annak a cinikus suttogónak, mert igazából, de: nagyon is sok köze van a romantikához. Viszont máshoz is. Egyszerre, együtt különlegesek. Hisz ugye a Lakomában is mi van? (Anélkül, hogy a lényegi varázsport ellőném, persze.): az van benne, ahogy egy kutyus állandóan zabál. Sőt, gazdájával való, szép-vicces kapcsolatát klassz ritmusú, hosszú időt átölelő, dramaturgiai jelentőségű zabálások apropóin keresztül láthatjunk, amelyek érzelmileg igen szép befejezéshez vezetnek. Kutyának, embernek egyaránt. Mondhatni, benne van az a körforgás, amitől szép az élet, s párásodik a szem. Na de mi van még benne? Hát benne van az is, egészen konkrét üzenetként is megfogalmazva, hogy ne etesd hülyeségekkel a kutyád! De hát te is hülyeségeket eszel, nem? Vagy hát, legtöbben eszünk hülyeségeket! Azok vagyunk, amiket megeszünk? Vagy azokhoz kötődünk, akik etetnek? Vagy nem is az a lényeg, hogy mivel etetnek? Ha finom, a többi jön majd magától? Egy kicsit megéri néha a tányér fölé is nézni, még a kutyának is - szól a másik tanulság, ez már nem a tanítóbácsis, hanem a szentimentális. Az, ami miatt a sokszor bizonyított Disney-animátor, Patrick Osborne első rendezése tényleg megérdemelte az aranyszobrot. Nagyon diznis persze az egész, klasszikusan az.

No de kérem: mindenkiben ott a dizniség, s etetni kell ám azt is! Sőt, talán a legjobban azt kell tartani!