Annak idején még Antal Imre is bemondta a Szeszélyes évszakokban, hogy végre bemutatták a magyar mozik. Csak 10 évet kellett rá várni. Lehet, az volt a baj a nagy fehérrel, hogy igazi vadkapitalistaként viselkedett: válogatás nélkül lehúzott mindenkit.

Mondjuk, Steven Spielberg Cápája 1985-ben is ugyanakkora erővel támadt, mint 1975-ben. Ma már az évtizedes blockbustereknél azért néha magyarázkodni kell, hogy akkor miért hatott az erősebben, ami ma már nem tud annyira. Mert a technika ugye, szoktuk mondani. Meg az ingerküszöb, például. Na de a Cápa... Ez kérem másik ügy: örökérvényű para. Arról szól, ahogy egy csúcskorszakát kezdő, sikeréhes filmes újra feltalálta mindazt a hatáskeltést, ami ott volt addig is, csak úgy még kevesek használták. Mert természetesen nem arról a műanyag ragadozóról szólt a siker (ami ugye szépen be is döglött a forgatáson) – hanem arról, hogy a moziélményért cserébe valaki el merte venni tőlünk a strandolás örömét. A Cápa után a Balatonon, bárhol, még az uszodában is: reszketni kezdesz. Ha eszedbe jut. Márpedig igen sokszor eszedbe jut. Mert ugye, ahogy ezt sokan, sokszor leírták: a legösztönösebb félelmeinkre épít. Illetve az hagyján, hogy arra épít, de meg is ragadja azt, s nem engedi pancsikálni. A Cápának mindannyian csak lábak vagyunk. Ha tudod, ha sejted, hogy van valahol a vízben egy ilyen dög, minden mást jelent majd. A vízben úszkáló kutya, a fröcskölő srácok, a gumimatracon játszó kisfiú. Megőrjít a suspense. Aztán, amikor megtörténik a borzalom, akkor se kell rögtön berohanni: távolról is belédfagy a szusz. Mutasd a tömeget. A pánikot. És persze a szerencsétlenkedő fürdővárosi vezetőséget, akik mindenáron szeretnék megúszni szárazon.

Spielberg úgy adaptálta vászonra Peter Benchley regényét, hogy egyszerre mutatott klasszikusat, s harapott ki magának új szeletet a mozitörténetből. Ha azt vesszük, a dramaturgia akár még szokásosnak is nevezhető, hagyományos katasztrófafilmes: egy férfi észreveszi, hogy baj lehet, nagy baj. A döntnökök a csodában bíznak. De a szörnyeteget nem érdekli a politika. Spielberget pedig csak az érdekelte, hogyan lehet mindezt a lehető leghipnotikusabban elmesélni. A Cápa ösztönből marcangolt, Spielberg ösztönből mesélt. Persze, utóbbi nem feltétlenül igaz, elvégre bőven volt benne filmkészítői számítás. Hozzáértés. De leginkább szenvedély. És volt neki három remek férfikaraktere: Brody, Quint és Hooper. A rendőr, a vadász és a tudós. Az első a közösségre veszélyes serialkillert látja a Cápában, a második a mitikus fenevadat, a harmadik a biológiai mestergyilkost. Roy Scheider, Robert Shaw és Richard Dreyfuss triásza csodásan megmutatta már ekkor, mi a dolga a főhősöknek a spielbergi univerzumban: a rácsodálkozás. „You're gonna need a bigger boat.”

Na és a zene. Ez a minimalista, pofátlan mestermű. Pa-ram. Paa-ram.... John Williamstől senki se vehette el 1976-ban az Oscart. Akkor sokan ki voltak akadva. Ma röhögnénk, ha nem kapta volna meg. Nagyon nagyot röhögnénk.