A Gunman a bizonyíték arra az evidenciára, hogy brutálisan jó színészek se feltétlenül visznek el a hátukon egy gyengén közepes akcióvackot. És ők is tudnak kínosan viselkedni. Juj, de mennyire!

Pedig Sean Penn-nek olyan szélesek a vállai, hogy egy egész kontinens simán elterülhetne rajta. A puskákat-pisztolyokat is szépen markolja, s úgy lő, mint hat másik. De hát kinek voltak kétségei? Mármint abban a tekintentben, hogy Penn menő akcióhős lehetne, ha hagynák. Illetve, ha a film meg lenne írva, rendezve, ki lenne normálisan találva. A Gunman mozgalmas cucc, ez kétségtelen, csak hát a nagy mozgolódás se nem izgalmas, se nem érdekes. Se nem semmi. Vihar a klisébiliben.

Ugyanakkor, még mindig hajlandó vagyok azt gondolni, hogy kicsit Pierre Morel elfogadható rendezői melója miatt is történt anno, hogy az Elrabolva első része annyira sikeres tudott lenni – itt viszont az is van talán, hogy bár Penn még tényleg nem rohangált golyózáporban annyit, mint itt, ám tőle mégse olyan váratlan az ilyesfajta tépelődő héroszi szerepkör. Ráadásul, a főnökei által átvert és likvidálásra kijelölt piszkosmunka-ügyi sznájper szerepköre tán nem is olyan hálás, mint az apáé, aki telefonon biztosítja gyermeke elrablóit arról, hogy nekik bizony csöngettek, csak még nem vették észre. A bosszú persze mindig fincsi, itt is az lehetne, s azt se lehet elvenni a Gunmantől, hogy legalább három darab igazán tempós és tűrhetően összerakott akciójelenetet is képes felmutatni. Na de hol az igazi dög? Hol van a tétje a dolognak? Hol van mindaz, ami olyan csókákat igényelne, mint Penn, Ray Winstone, Idris Elba vagy Javier Bardem. Utóbbi ráadásul annyira rossz ebben a filmben, hogy arra talán nincsenek is megfelelő szavak. Bár Penn szomorkodós ügynöki arckifejezése is megérne néhány túlérett Arany Málnát, ám az a hiszti, amit Bardem bemutat az egyik, úgynevezett kulcsjelenetben, viszkivel a kezében, a szerep szerint picsarészegen – nos, az a performansz igen csúnyán kimeríti a megfontolt szándékkal elkövetett, ordas ripacskodás fogalmát. S mi tagadás, Penn se segíti az összképet oly nagyon: a fegyverek hosszas és látványos ropogtatása ide, az elemek derekas-vállas leküzdése oda, félő, hogy a nézőt is alaposan kimerítheti ez az egészen felesleges, tulajdonképpen csakis valami harmadrangú filmcsatorna éjszakai műsorsávjában elviselhető szerencsétlenkedés. Ami egyébként rendben is lenne, ha nem lenne benne Penn, Winstone, Elba és Bardem. Elvégre a C-szakosztály kertjében is hadd virágozzon csak minden virág… Így viszont legfeljebb csak a fejünket ingathatjuk, hogy uraim, ezt meg minek kellett? Jaja, tudjuk, minek. De tényleg megérte?