Ha nagyteremben vagyunk, a hatodik sortól lefelé. Stanley Kubrick audiovizuális sokkterápiája elől 2015-ben sincs menekvés.
Akkor is, ha az ember – bár nem tudom, miért tenne ilyet – úgy nézi meg filmszínházban, hogy közvetlenül előtte fejezte be otthon. Sokan, sok mindent leírtak már a világ egyik szuperönző, hiperzseniális direktorának lenyűgöző, de igencsak kellemetlen remekművéről. Úgyhogy a kötelezőnek titulált kozmikus köröket ki is hagynám. Ezt a posztot leginkább azért írom, hogy a bizonytalanokat biztosítsam arról: nem, véletlenül se, kicsit se, semmiféleképpen se számít, hogy a 2001 borzasztóan régen készült. Nem, ha ezt a filmet nézzük, nem számít, mi történt 1968 óta a filmtörténetben. Mindenkiből újszülöttet csinál.
Mi az, ami másmilyen a moziban, mint a tévé előtt? Leginkább minden. Részletezve, illetve címszavazva: a majomemberek. A keringőző űrállomás. A különleges cipőben cammogó légikisasszonyok. A szívószálas műkaják. A lélegzetelállító futás a fedélzeten: a fent és lent egybemosása. Ligeti György felfoghatatlan atmoszférákba taszító zenéje. A fedélzeti számítógép, Hal, amikor szenvtelenül azt mondja: „Félek.” A finálé egészen felkavaró trükkinfernója, ami addig tart, míg megérkezünk abba a bizonyos szobába. Aztán a befejezés. És az embrió. És: A MONOLIT. A MONOLIT. A MONOLIT.
Stanley Kubrick, minden jel és történet arra mutat, nem volt igazán, kedves, könnyű ember. De hogy is lehetett volna? Ilyen filmeket nem csinálnak könnyű, kedves emberek. Nem lehet rá idejük, hisz ilyen filmeket csinálnak épp! Azért se lehet rá idejük, mert az emberiséget, a filmművészetet előzik meg, fényévekkel. Ha az Űrodüsszeiát bámuljuk, egyértelmű, hogy Arthur C. Clarke írói nagysága is kevés lett volna ehhez a prófétikus őrülethez. Meg az se kérdéses, ha most megnézzük moziban a 2001-et, Chistopher Nolan Csillagok közöttje még inkább remake-nek tűnik. És egy hosszú sor másik nagyszerű film is. Ettől még erős mozi mindahány, de Kubrick szigorú remekműve megingathatatlan. Hiába piszkálja bárki: érinthetetlen. Csak csodálni érdemes igazán. Rettegni tőle. És megnézni nagyvásznon!És tényleg komolyan mondom: nagyon közel kell ülni hozzá. Engedni kell, hogy beszippantson! Fájni fog. Hadd fájjon! Mert a művészet, mint tudjuk, de ráébredünk újra és újra, akkor is jó, ha fáj. Elidegenít és gyönyörködtet.