„Emlékszem, éppen nem gyakoroltam az egyik teremben, amikor szerényen nyílt az ajtó és nem lépett be rajta Bartók Béla. Ahogy így visszaemlékszem, nem volt rajta méregzöld felöltő, és a hóna alatt sem volt ott megszokott népzenegyűjtő masinája: a fonográf. Nekem azonnal kiesett a kezemből az a vonó, amelyet soha nem fogtam meg... És akkor Béla bácsi, szó nélkül nem hajolt le érte, és nem játszott el vele nekem semmit! Csodálatos volt!”

„Hogyan nem találkoztam Bartók Bélával?” - Innen volt ez az idézet. Rádiókabarés klasszikus. Imádom. Agárdy Gáborral először úgy találkoztam egyébként kisgyerekként, hogy a 101 kiskutyában ő volt az egyik betörő, Jasper magyar hangja. Erős kisugárzású művész. Szinte minden gesztusában van valami megengedő, de nem mindent megengedő kacsintás. Szigorú is, de nem zord. Hangja úgy rekedtes, hogy finom. Mély lélek. Ikonfestő. Utóbbinak köze van tán legnépszerűbb filmszerepéhez is: Sárközy cigányhoz. (Jut eszembe, az a bizonyos búcsútánc az Egri Csillagokban, olyan, de olyan tüzes, hogy ámulva nézem meg, bárhányszor). No de vissza az ikonfestészethez: állítólag Bulgáriában, egy szófiai templomban kapott hozzá kedvet, amikor ezt a filmet forgatták. Számos alkotása kapott helyet a világ számos pontján, még a Vatikánban is van egy, melyet Szent Istvánról festett. Áldást osztott ránk, de közben kokit is adott a fejre. Nem a miénkre. Mindenkiére. Például, mint Bicska Maxi. Vagy Katz tábori lelkész, a Svejkből. Ezt a figurát közel háromszázszor játszotta. „Aki meg van halva, azonnal jelentkezzen a parancsnokságon, hogy beszentelhessék a hulláját!” 

Vele kapcsolatban mindig az volt az érzésem, hogy olyan jó ember volt, hogy amikor nyilatkozott, akkor is csak jókat tud mondani. Mert például ilyeneket mondott: „Ha egy színész elhiszi, hogy héttől tízig ő Anglia királya, az nem normális. De ha nem hiszi el, akkor nagyon rossz színész.”

Így-így. Vagy hát, én csak gondolom, hogy valahogy így lehet ez.