Dóra, a felfedező. Go, Diego! Go! Umizoomi csapat. Bubi Guppik... És a többiek. Vannak páran. Közös nevezőjük, hogy nem hagyják békében a nézőt. Rajzfilmfigurák, akik néha egyetlen mondaton belül több nyelven is beszélnek, s rendszeresen kiszólnak, kimutatnak a képernyőből. (Ál)interaktivizálják a csöppségeket. Akkor most előkapnám az ortodox nyavalygást: ilyen nem volt a mi időnkben!

„Szerintetek melyik színű narancsfára másszunk fel, ha meg akarjuk találni szegény víziló lenyalható csokidíszekkel berakott aranymedálját? A kékre? Vagy a pirosra?” „Most pedig segítsünk megszámolni Csizinek a tóban úszkáló kis piros poháralátéteket!” Komolyan mondom, megőrülök ezektől. Ott áll az animációs kislány (vagy a bukósisakba bújt pici szuperhős, vagy bárki, aki éppen műsoron van) a maga kis világában, kérdően néz a gyerekemre, meg persze rám is, ha már ott vagyok. És várja a választ. Vagy épp utasítgat. Toporog. Pislog. Izélget. Nem, nem mesél, mint ahogy egy normális rajzfilmfigurának kellene, hanem belemászik az intim szférámba és naiv, mégis tűhegyes tekintetével addig bökdösi a mellkasomat, amíg mérgemben nem sziszegek valami olyasmit a plazmatévé felé, hogy teszek rá mi a válasz, úgyis mindjárt megmondod, te idióta!

Oké, nyilván ez az egész azért van, hogy a kölök ne csak bámuljon. Hanem kiabáljon is, mondjuk. Hogy a sárgát, a sárgát! Vagy azt, hogy: három, három! Csak hogy ez nem olyan, mint a színházban, amikor a nyuszi irányába settenkedik a róka, a gyerekek meg sikongatnak, hogy vigyázz, vigyázz, mögötted, mögötted! Ha nem válaszolt a tévének, akkor mi van? Akkor sincs semmi. Akkor is megdicsér. Jól van, ügyesek vagytok, igen, tényleg a sárga! Egyes gyerekcsatornákon bevett szokás, hogy mielőtt elindul az épp aktuális animáció épp aktuális epizódja, a station voice elmondja, hogy a kiskorúnak miért jó, ha megnézi azt. Megismeri a számokat. Ismerkedik az idegen nyelvekkel. Mert megtanítja, hogy a legjobb kalandok bennünk lakoznak. Megismer számos élőlényt. És így tovább, és így tovább.Hadd nézze a lányom, ha tetszik neki. Mert tetszik: integet az umiknak, a sellőknek, Diegónak, Dórának és az ő majmának, meg a térképének. Mindenkinek. Táncikál a primitív, de valahol mégis kedves dalocskákra. Lehet, még ragad is rá valami. Ártani, szerintem se árt. Viszont fogalmam sincs, komolyan nem tudom, hogy ez a kiszólogatás hasznosabb-e, mint amikor „csak” szemlélő a gyerek. Amikor történetre figyel, legyen az bármilyen egyszerű. Persze, ne legyen csendben, ha nem akar. Kérdezgessen, válaszolgasson. De tőlem és nekem. Vagy nem tudom. Lehet, hogy hasznos dolog ez mégis, csak én látom idegesítő blöffnek.

Mindenesetre már nagyon várom, hogy odahaza kinőjük ezeket a kérdezőbiztosokat.