Volt egyszer egy rádióműsor a Kossuthon: a Magyar változat. Gyulai Gábor barátommal csináltuk, s imádtuk. Vendégül láttunk jó néhány magyar színészt, szinkronrendezőt, hangmérnököt és fordítót, olyan nagyságokat, mint Bodrogi Gyula, Láng József, Bérczi Endre, Speier Dávid - és még tényleg nagyon sokan másokat. Munkáikból válogattunk, s adásonként egy-egy neves meghívottal ünnepeltük a szinkront. A jó magyar szinkront. Bár a műsorokat jogi okokból sajnos nem oszthatom meg, itt a blogon valamilyen módon mégis folytatni szeretném – persze máshogyan, kicsit másféle tematikával. Úgy, hogy kedvenceimről írok röviden, s lehetőség szerint mindig megkérek valakit az adott szinkronmunka alkotói közül, hogy idézze fel emlékeit a kedvemért. (Műsorvezető-szerkesztő társamat is győzködöm, blogoljon majd ide, de Gábor még gondolkodik. Ő olyan gondolkodós.) Én viszont most belecsapok, azzal a szinkronnal, ami a két legnagyobb favoritom közül az egyik. És felhívtam a rendezőt is, a szakma egyik kiváló képviselőjét, Csörögi Istvánt, hogy mondjon néhány érdekességet erről az egészen kivételes magyar változatról. István mesélt, én rajongtam. Aztán összefésültem a kettőt.

A bárányok hallgatnak mérföldkő. Olyan film, amihez fogható élmény kevés akad a mozi igen gazdag, 120 éves történetében. Thomas Harris regénysorozatának második darabja értő, félelmetes, hipnotikus erejű feldolgozást kapott, s csak úgy reagálhatott rá a világ, ahogy reagált: komoly bevétellel, a (pszicho)horror műfajban páratlan, megérdemelt bravúrként, 5 Oscar-díjjal. Anthony Hopkins a vászon kétdimenziójában is háromdimenziós hatással mutatta be a regényeket – és Michael Mann Az embervadász című, szolid sikerű, másképpen nagyszerű moziját – nem ismerő nézőkkel Hannibal Lectert, ezt a szélsőségesen művelt és intelligens, gourmand sorozatgyilkost, aki szinte ugyanúgy bűvölte meg a filmszínházban ülőket, mint ahogy finoman manipulálta a tőle segítséget kérő, FBI-os reménységet, Clarise Starlingot. A bárányok hallgatnak: alapmű. Elegáns, lebilincselő, veszélyes, gyönyörű. A filmhez készült szinkron pedig nem csak hogy méltó hozzá, de utol is éri minőségben. Talán még önálló hangjátékként is megállná a helyét, bár ezt már sosem tudjuk meg. Mindenesetre egészen briliáns munka. (A szinkron teljes stáblistája itt érhető el.)

Csörögi Istvánnak ez volt az egyik első szinkronrendezése. Akkortájt ő volt az akkor épp szárnyait bontogató InterCom művészeti vezetője, számos hollywoodi film fordítója és címadója. Többek között neki köszönhetjük A kis hableány dalszövegeit, de ő írta a mifelénk nagyon népszerű Stallone-vígjáték (Oscar), vagy a nagydumás Az utolsó cserkész magyar dialóglistáját is. Aztán amikor a rendezésbe is belefogott, sokszor előfordult, hogy fordította és dirigálta is a magyar változatot. Nem volt ez másképp A bárányok hallgatnak esetében sem. Sőt, meséli, e vállalás jelentős kockázattal is járt, hiszen az InterCom döntnökeként, nem csak a szöveg és a rendezés fűzödőtt a nevéhez, de tulajdonképpen maga bízta meg saját magát mindezzel. Az állásába is kerülhetett volna, ha belebukik.

Csöröginek úgy rémlik, az 1992 tájékán szinkronizált A bárányok hallgatnak-ból már nem tartottak stábvetítéseket. De még messze volt az a gyakorlat, hogy a szinkront borzasztó minőségű, szétvízjelezett, lényegi látványt csak nyomokban tartalmazó  kópiák segítségével kelljen elkészíteni, de még laza volt a forgatási tempó, akár két hétig is készülhetett egy munka. Aztán, ez jelentősen megváltozott: például öt évvel később a Titanic az utolsó pillanatban érkezett Csörögiékhez, s csak másfél napig forgathattak.

Anthony Hopkins magyar hangjának tehát a rendezőre kellett támaszkodnia. Ahogy Csörögi fogalmaz: ott, a szinkronstúdióban nyílt ki neki a szerep. Hát, mit ne mondjunk: alaposan kinyílt. Hiszen, amit Sinkó László Hannibal Lecter magyar hangjaként művel, az egész egyszerűen zseniális. Csörögi is így van ezzel, kifejezetten különlegesnek, megismételhetetlennek érzi Sinkó alakítását: „Nem adatik meg mindennap olyan figura egy színésznek, mint amilyen Lecter. Sinkónak is jutalomjáték volt. Bár előtte már szinkronizálta Hopkinst, tehát logikusnak is tűnhetett a választásom, de itt egyébként különösen fontos volt, hogy nagyra becsült művész legyen Hannibal magyar hangja. Ő pedig az. Amikor szerepet osztok, beleszámítom a színész érték-auráját, ami körülötte lebeg, s ha úgy tetszik, felhasználom, apellálok arra, hogy a nézők felismerik a hangját. A legjobb esetekben persze aztán a cselekmény előrehaladtával elfelejtik, de az első benyomás pillanatában nagyon fontos, hogy ráeszméljenek, ki az, aki szinkronizál, s kicsit hozzá is kapcsolják. Ha több ilyen, nagy formátumú művész is hangját adja a filmhez, az bizony a szinkronon kívüli karriert is segítheti.”

A kérdésre, hogy mi volt az, amit először mutatott meg Sinkónak a filmből, természetesen A bárányok hallgatnak talán leghíresebb jelenete a válasz: Csörögi egyébként sok esetben valami meglepetéssel is készült: az Elemi ösztön szinkronmunkálataira például jól látható helyen elhelyezett egy jégvágót, A bárányok felvételére pedig egy üveg Chiantival jelent meg. Emlékei szerint nem vitték el a színészek. Azt már nem tudja, végül ki itta meg.

És hogy a szinkron rendezőjének mi volt A bárányok hallgatnak legnehezebb része? Ugyanaz talán, ami a közönségnek. Az a jelenet, amikor Buffalo Bill (Ted Levine, magyar hangja: Sörös Sándor) aktuális áldozata kiborul a „kútban”. A tragikusan fiatalon elhunyt Prókai Annamária kölcsönözte a hangját Brooke Smithnek, s bizony komolyan igénybe vette a stábot a jelenet torokszorító drámaisága. Borzasztóan elfáradtak, a felvétel után nagy volt a csend a stúdióban.