A muzsika hangja olyan pompázatos klasszikus, hogy bármit túlél. Még azt is, amit Lady Gaga művelt az idei Oscar-gálán, amikor, nyilván szívből jövő, ünnepi tisztelettől fűtve, ám egy medley erejéig mégiscsak kísérletet tett arra, hogy porig alázza Robert Wise 50 esztendős remekművét.
A von Trapp családot azonban tényleg nem úgy ismerjük, hogy csak úgy kifoghasson rajtuk holmi megélhetési popdíva. A muzsika hangját oly nemes, s oly vastag cukormáz veszi körül, hogy szinte lepattannak róla a posztmodern tépőfogak. Ám ha úgy közelítünk felé, ahogy megérdemli, nos, akkor, lejárt szlenggel fogalmazva, bármikor megcsinálja a napunkat. Az enyémet több évtizede, évente minimum kétszer megcsinálja – mondjuk, húsvétkor és karácsonykor. De ehhez az kell, hogy korra, nemre és megkeseredettségre való tekintet nélkül fogadjuk el: ez a film gejl. Máshogy nem megy. Máshogy nem értjük. De ha belefér, elfér, hogy ilyen, amilyen, akkor elbűvöl, s csodás hangon hazudik nekünk. Illetve, jaj, miket beszélek, dehogy hazudik. Ringat és mesél!
A muzsika hangjának kacifántos útja volt, míg elért Hollywoodig. Először is született egy könyv, amely Maria von Trapp életéről szólt, aztán abból készült egy német film, s csak aztán következett a Rodgers and Hammerstein musical, majd pedig ez a háromórás, rétillatú, tiszta dallamokkal émelyítő, csúcsromantikus boldogságbomba. Robert Wise úgy rendezte meg, olyan könnyedséggel, mintha világ életében csak musicaleket dirigált volna, holott épp az volt a fantasztikus az életművében, hogy ő aztán mindenféle műfajban tudott biztonsággal alkotni: filmográfiájában szerepel horror, vígjáték, sci-fi, thriller, dráma, minden. És szinte mindegyik jó!
A sztorit tulajdonképpen úgy foglalhatnánk össze, hogy az angol rokonánál jóval kedvesebb, osztrák Mary Poppins apácának készül, de aztán nem lesz az – hanem kiénekli a sípot egy özvegy haditengerész szájából, s fantasztikus pótanyukája lesz a kapitány hetes darab gyermekének is, majd ők együtt megszöknek a náci rémuralom elől. The End. Na, de persze korántsem az itt lényeg, hogy mi lesz a végén, hanem, hogy mennyire jól érezzük magunkat, amíg eljutunk odáig! Az egyik dolog, hogy A muzsika hangjában nincsenek közepes dalok: csakis hibátlan musicalslágereket hallhatunk. (Igen, ez azért eléggé lényeges dolog - elvégre, lehetnének bármilyen bájosak a szereplők, ha az nem működne, amit énekelnek, nos... Akkor hiába lenne az a címe, hogy A muzsika hangja, hisz a cím kötelez. De ebben a tekintetben sincs hiba, ó te jó ég, de még mennyire nincs: My Favorite Things; Do-Re-Mi; The Lonely Goatherd; So Long, Farewell; Edelweiss... S akkor szépen felsorolhatnám az összes dalt. Mindahány gyengéden megölel és jobb kedvet csinál. Aztán, ha akarjuk, ha nem, belénkottázódik.)
Nincs ez másként a képekkel se: Ted D. McCord kamerája egyaránt jól érzi magát a hegyi levegőn és a patinás belső terekben. És a színek, oh! Hát olyan színek nincsenek is igazából! Julie Andrews teljesítményére (nem akarom elhinni, hogy valóban el volt ragadtva Lady Gaga borzalmas produkciójától) nem igazán vannak megfelelő szavak. Alakítása a moziörökség része. Julie Andrews a musical Julie Andrews-a, hisz ő tényleg olyannyira páratlan, hogy minden minőségjelző csak erőtlen próbálkozásnak tűnik. Christopher Plummer karrierjének emblematikus szerepében szúrós tekintettel kísérve áll vigyázzban, vagy somolyog, vagy épp csillogó szemekkel énekel és csókol – ahogy a jelenet érzelmi szintje megkívánja. A gyerekek pedig: aranyosak. Nagyon aranyosak. Hihetetlenül aranyosak.
A muzsika hangja kultusza nem véletlenül élő még ma is, elvégre nem csak dokumentumfilm és anime(!) készült a von Trapp famíliáról, hanem néhány éve még az NBC azt is meglépte, hogy egy New York-i stúdióból live-ban közvetítette a musical színpadi változatát. Aki azonban a család igazi, kevéssé habos és rózsaszín, de így is meglehetősen felemelő történetére kíváncsi, olvasson csak utána, eléggé izgalmas élmény az is. Vagy, ha a mozivarázslat nyomában maradnátok inkább, látogassatok el Salzburgba, ahol komplett forgatási túra várja a fanokat. Én egyszer nagyon szeretnék elmenni oda!
A végére pedig egy klassz tévéfelvétel arról, hogy mi volt, amikor a Mariák találkoztak és együtt énekeltek:
