Tűzszekerek. Szép, emelkedett sporteposz. Rendezője igazi „one-hit wonder”: Hugh Hudson. Úgy érzed, sose lenne kedved sokat futni? Ettől majd lesz!
„Dicsérjük a híres férfiakat, s apáinkat, akik nemzettek minket." Így kezdődik a film, de nem ezzel a kissé patetikus templomjelenettel kezdődik el igazán, hanem pár perccel később. Amikor először láttam Evangelos Odysseas Papathanassiou (tudom, hogy ki ő, csak így viccesebb), egészen pazar zenéjével kísért, nagy hatású tengerparti edzést, felültem az ágyon. Szinte éreztem a sós levegőt a tüdőmben. Pontosan emlékszem, hogy vasárnap volt, s a 100 éves a mozi sorozatban vetítette az m1: csakúgy, mint a válogatás összes darabja előtt, akkor is Szabó István mondott bevezetőt. Szerettem, amiket mondott, meg azt is, ahogy mondta, azzal a rá jellemző, kicsit mindig elvékonyodó hangon.
Tehát, elkezdődött a Tűzszekerek, hallani már sokat hallottam róla addig is, de bevallom őszintén, gyerekként idegenkedtem a sport témájú filmektől – a tornaóra nekem maga volt a (néha kétszer-háromszor) 45 perces, 3 dimenziós ízelítő a pokolból. Vézna voltam, ügyetlen és félős. A tesitanár meg kéjes élvezettel alázott meg a többiek előtt - úgyhogy nagyon hamar én lettem a béna kiskovács. Na de, amikor ezek az atléták futni kezdtek ott a tévében a kisszobámban, sárpöttyösen, férfias, nemes büszkeséggel az arcukon... Na, akkor valami megváltozott. Másnap fogtam magam, s futottam egy nagyot a bekötő útig. Rendszeresre terveztem, ám persze nem sokáig csináltam, csak pár napig. Inkább filmeztem tovább. De akkor nagyon komolyan gondoltam.
A Tűzszekerek persze nem csak a sportszerű testmozgás katarzisáról szól, vagy arra való, hogy kedvet kapjunk a futáshoz, hanem leginkább arról mesél, hogy ki, miért fut, s azt akarja, hogy lélektanilag is a nyomába eredjünk a futócipőknek. Két főszereplője nem a kondi miatt állt be olimpikonnak: Harold (Ben Cross) sértett és önérzetes zsidó fiatalember, aki előkelő környezetének kíván bizonyítani őstehetségével, míg Eric (Ian Charleson), a skót misszionárius, hitbéli meggyőződésből száguld. (Emlékszünk: ha utóbbi hátrabillenti fejét, olyan hajrázásba tud kezdeni, hogy ihaj!) 1924 körül járunk, tehát kettejük párharcának szimbolikus jelentősége is van, hiszen zord idők közelegnek – de itt még úgy tűnhet, a sport sok mindenre gyógyír lehet.
Bár a megszámlálhatatlan lassítással, a kidöntött mellkasú érzelgősséggel, s Vangelis valóban hibátlan zenéjével könnyű lenne átbillenni a mérlegen, ám a 4 Oscart nyert Tűzszekerek mégse giccses film. Köszönhető ez leginkább a pontosan megfestett, drámai karaktereknek, akiknek igazi küldetésük, érzelmeik, sorsuk van: bonyolult, kételyekkel teli figurák, akik szinte csakis akkor sejtik, mivégre is vannak itt a világon, amikor eldördül a startpisztoly, s kapkodni kezdik a lábukat.
Kicsiben ugyan, de ismerem az érzést. Csak belőlem meg az ilyen filmek hozzák elő. Nem a futás.
