Becsapós volt az előzetes, de soha rosszabb becsapást! Kedvenc tengeri szivacsunk új mozis kalandja nagyrészt rajzfilm: az élőszereplős-CGI variáció tulajdonképpen csak az utolsó harmadra jellemző, de azzal sincs semmi baj. Kalózhajón kísér Antonio Banderas és az ő nagycsőrű sirályai. Nagyon, nagyon frankó lett a SpongyaBob: Ki a vízből!

Nincs is annál klasszabb, mint amikor egy teltházas terem visszhangzik a gyerekek és az őket kísérő felnőttek nevetésétől. Sőt, az milyen már, amikor néha a nagyok hangosabban röhögnek – s a kölkök meg mennek utánuk, licitálnak rájuk, mert azért az mégse járja, hogy anyu vagy apu nagyobb volumét produkáljon. Na, ilyenek történtek a vetítésen, ahol ma láttam a SpongyaBobot. Szinte sajnáltam, hogy vége lett.

Igazából semmi különös sincs ám benne: annyi az egész, hogy baromira vicces. Mondhatni, szokásosan az, hiszen aki szereti ezt a kultikus, zizzent szériát, már megszokhatta, hogy mit lehet ezektől a lényektől várni: okos infantilizmust. Jelentsen ez bármit is. Ebben az esetben SpongyaBobot jelenti egyébként, nincs itt semmi ellentmondás. Mint ahogy olyan nagy sztori sincsen, de ami van, az tökéletesen szellemes: Bobunk sütögeti a herkentyűburgert, Bikinifenék népe meg zabálja. Illetve zabálná, mert egy fergeteges akciójelenet után a szent recept eltűnik, így a mélyvízi izékre rá is köszönt a posztapokaliptikus burgerhiány. Ki is mondják egyébként ezt, mármint hogy “posztapokaliptikus”, jó sokszor kimondják – s például az ilyenek miatt is imádnivaló Spongyabob univerzuma. Mert a nagykorúakat célzó utalások halmazából nem lógnak ki a gyagyaságok. Mert itt minden gyagya és mindenki nagykorú. Korhatártalan az öröm.

Igazából ennél többet nem is érdemes mondani ám erről: aki nevetni akar, s tud nevetni az ilyeneken, nézze meg nyugodtan. Szerintem irtóra élvezni fogja. S ami a legszebb: még Banderas se csinál magából hülyét. Illetve dehogynem. Viszont jól teszi, hogy ezt teszi!