Jaj, a Bujtor… Összeszorul a szívem, tényleg. Apafigura. Nem is csak azért, mert kicsit hasonlított az én apámra, meg nem is Bud Spencer (aki szintén az, de inkább képregényszinten) vagy Ötvös Csöpi miatt. Hanem mert, nem is tudom, miért. Tán mert volt benne valami – valami olyan egyenesség, ami már eleve rajongóvá teszi az embert. Szemüvegesek; Az oroszlán ugrani készül; Talpuk alatt fütyül a szél; Legyél te is Bonca!; BUÉK!; Sándor Mátyás. Színházban a Kakukkfészek örök indiánja. Persze, már a hangja is, az a jellegzetes bujtoros férfihang. Ami nem csak Spencer, de sok mindenki más is, néha Sidney Poitier vagy Nick Nolte is. “Az emberek folyton bunyóznak. Ha kocsma, akkor bunyó.”
Nem csak kedvenc bunyósom volt, igaz simán beálltam volna a vállai mögé. Nem csak a kedvenc hangom. Nem csak színészem. Emberem is. Élete vége felé, csinált néhány borzasztó filmet, de még azokban, azokkal együtt is odavoltam érte. Mert például, te jó ég, hányan mondták itthon különböző helyzetekben, hogy nekik nem számít, a néző milyen világnézetű – nekik a néző számít. Hányan mondták? Ő is mondta. De neki el is hittem. Ha ő azt mondta, hogy a pisztácia kifogyott, akkor kifogyott. Mégis lehetett benne bízni: majd szerez pisztáciát. Megvolt benne az a nyugodt optimizmus, benne a lényében, ami anyai ági fivéréből, Latinovits Zoltánból sajnos hiányzott. Nemrég láttam egy nagyon régi Három kívánságot. Azt kérte pár srác, hadd vitorlázzanak vele. Elvitte őket. Na, ha lenne időgépem, visszamennék arra a tévéfelvételre. Beúsznék a hajóhoz, kivágnám onnan a kölköket és beülnék mellé én. Nem érdekelne, ha megverne. Elvégre a Bujtortól kapnék egy pofont. A Bujtortól!