Minden idők egyik legvarázslatosabb, legizgibb, legszellemesebb mozgóképe. Ha kiderülne, hogy Walt Disney és Alfred Hitchcock összehaverkodtak, s közösen hozták össze ezt a csodát, simán elhinném. Bár a nyolcvanas években akkor már másodszor – azt hiszem úgy mondták, hogy felújításban –, vetítették a magyar filmszínházak, szerintem nem ez volt az első moziélményem. De ez volt az egyik legfontosabb. S azt ma is tartom, hogy számomra az Egérgyár első csúcskorszakának ez volt a legzseniálisabb rajzfilmje, szorosan a Hófehérke mellett.
Az úgy volt egyébként, hogy elvittek anyuék a Dózsa Moziba. Dunaújváros, talán szombat, ezerkilencszáznyolcvanvalamennyi. Meglehet, az erkélyen ültünk, hazafelé pedig hangosan meséltem a szüleimnek, hogy mit láttam, szerintem minden gyerek csinálja: figyeljapa, és amikor a nadrágját lehúzta a Pongó annak a dagadtnak, és amikor a végén majdnem leestek…. Naaaaagyon jó volt, igazanya, igaz, igaz? Ugrándoztam, s rugdostam közben a Vasmű úton a faleveleket. Aztán, kicsivel később az óvoda udvarán is rugdostam a leveleket, amikor szóltak, hogy most délelőtt filmezés lesz. Volt lent valami rendezvényteremszerűség, ott meg egy tévé – és egy képmagnó. Nem videó! KÉPMAGNÓ. Hosszúkás tornapadokra ültünk, s néztük azt, amit pár nappal azelőtt még a moziban láttam. Az óvó nénik meg ott mosolyogtak mögöttünk, amikor az elején Roger és Anita összegabalyodnak, s csuromvizesek lesznek. Hiába na, romantikában is erős a 101 kiskutya.
Dórinak hívják a feleségem. Ez most csak azért jön ide, mert Dórinak hívták azt a kislányt is, aki beteg lett egyszer, az ovis vetítés után nem sokkal, én meg valahogy kierőszakoltam, hogy meglátogathassam. Nem az a Dóri volt, aki később a feleségem lett – hanem az, akinek volt KÉPMAGNÓJA. És megvolt neki a 101 kiskutya. Úgyhogy végül nem bántam meg, hogy nem ettem meg a csokit, amit neki vittem – így aztán rövid időn belül harmadszor is megnézhettem a filmet. Azóta még ki tudja, hányszor, s nem ígérem, hogy nem ismétlődik meg ez még nagyon sokszor életem végéig. De persze csakis azzal az idén 51 esztendős szinkronnal, amivel megszerettem és megszoktam.
A 101 kiskutya: cuki. Olyan cuki, hogy belehalok. Cuki Pongó, Perdita, s a gazdáik, Roger és Anita is azok. Meg persze a kölykök. Például az kis tévéfüggő, akit nem lehet elrángatni a képernyő elől – vagy az a tesó, aki mindig éhes, pedig a hasikájától alig tud menni. Cukik a kutyák, ahogy hírláncban ugatnak, vagyis keresik az elrabolt kicsiket. Cuki az őrmester macska, aki kihozza őket a kastélyból, cuki a nagyothalló öreg Ezredes, cuki Lucy, a liba, aki édesen csóválja a farktollát az izgalomtól. S annyira, de annyira cuki az a sok kis pöttyös, ahogy nekiesnek a tehenek tőgyeinek, amikor azok vendégül látják a kifáradt menekülő drágákat egy kis tejvacsorára! Vagyis minden pont annyira cuki, amennyire csak egy ilyen míves, csupaszív, hibátlanul megrajzolt remekmű még megengedheti magának.
Na de a 101 kiskutya rettentően izgalmas is – itt jön a thriller és Hitchock a képbe és szerintem nem túlzok ezzel. Jó-jó, a két sittes idióta, Japser és Horace nyilván direkt ilyen vicces és szerencsétlen, hiszen gyerekfilmről beszélünk – de könyörgöm, egyrészt melyik hasonló rajzfilm engedte meg magának valaha, a 101 kiskutya előtt persze, hogy ilyen ronda, ördögi főgonoszt animáljon elő, mint Szörnyella de Frász? Igen, az első pillanattól egyértelmű, hogy nagyon megszívja, de akkor is! Ráadásul, a szabadulós-menekítős jelenetek olyan feszültek, hogy az ember bizony majdnem el is felejti, hogy Disney-t néz. Tessék csak arra gondolni, amikor mondjuk Szörnyella elgurul azelőtt a helység előtt, ahol elbújt a nagy család – vagy arra a részre, amikor aztán elkezdik felpakolni a kölyköket a platóra. Hitchi bácsi rendezésében se lett volna ennél hatásosabb a suspense.
A 101 kiskutyát tényleg bármikor, bárhányszor. Csak egyet nem értek. A magyar változattal kapcsolatban. Az eredeti címe a rajzfilmnek (s a könyvnek) ugye az, hogy One Hundred and One Dalmatians. Akkor vajon miért nem lehetett az a magyar cím is, hogy 101 dalmata? Talán mert az elvtársak azt gondolták, hogy a fajkutyák ünneplését hagyjuk meg a rothadó nyugatnak? Elvégre azok is csak kiskutyák, nem, elvtársak? Komolyan mondom, tök sokat szoktam ezen gondolkodni. Nagyon érdekel a válasz.
